Rob Fleming és Bridget Jones
Már mikor a fülszöveget elolvastam, szinte biztos voltam benne, hogy ez a regény adta az inspirációt a Bridget Jones Naplójához. Direkt utánanéztem, Hornby regénye 1995-ben jelent meg, Fieldingé pedig mindössze egy évvel később, 1996-ban, és egész biztos vagyok benne, hogy ez nem véletlen, már csak az ezredforduló körüli szingliségközpontúság, meg ilyesmik miatt sem.
Végtelenül érdekes lehet egymás után elolvasni a két regényt (én nem fogom, herótot kapok sajnos Bridgettől...), mert tulajdonképpen ugyanazt a problémakört járják körbe, a két nem két teljesen különböző szemszögéből. Mindenkinek vannak elfojtott érzései, mindenki gyötrődik valamin, mindenkinek félresiklott egy ponton az élete, de ha visszavezetjük, mindketten tulajdonképpen ugyanabból az okból szenvednek. Rob és Bridget is úgy érzi, hogy az élete sokkal jobban is sikerülhetett volna, de beléptek abba a korba, amikortól már elég valószínű, hogy soha nem fogják tudni helyrehozni az addig okozott kárt. Kétségbeesetten próbálják menteni, ami még menthető.
Bónusz, hogy mindketten a párkapcsolati problémáikat okolják mindenért, erre például remek szemléltetés Hornby regényében, hogy rögtön azzal kezdődik, ahogy Rob elmeséli, melyek voltak azok a szakítások, amelyek miatt jelenleg ott tart, ahol.
Nagyon érdekes lenne részletekbe menően összehasonlítani a két regényt, ha bárki megtenné, érdeklődve olvasnám!
Rob és az életközépi krízis
Térjünk át magára a regényre. Hornby stílusa elképesztően olvasmányos, szinte már fontolgatni kezdtem, hogy talán a focis könyvét is elolvasom, talán még azt a sportot is érdekessé tudná nekem tenni, amelytől amúgy minden porcikám irtózik. Najó, ennyire nem vagyok még elvetemült.
A lényeg, hogy Rob Fleming története engem eléggé magával ragadott, értékeltem azt a tragikomédiát, amely voltaképp az egész regényt masszívan átitatja. Szinte minden humoros rész keserédes és tulajdonképpen végtelenül szomorú. Rob ordít a szeretetért és egy kis megértésért, de tulajdonképpen semmit nem tesz azért, hogy meg is kapja.
A munkájában kész csődtömeg és semmilyen apró lehetőséget nem ragad meg azért, hogy valamit változtasson a helyzeten. Én például teljesen fennakadtam azon, hogy minek kell egy épphogy működő lemezboltba két alkalmazott, akik közül ráadásul az egyik semmit nem csinál, inkább elűzi a vevőket, mint vonzza őket, ráadásul soha nem ér be időben. Ha Robnak egy kevés tartása is lenne, rég kirúgta volna a balekot.
Rob azonban baromi kényelmesen elvan, lavírozgat a dagonyában, esze ágában sincs kijönni. Aztán elhagyja a barátnője, amitől valami mégis elindul benne. Itt kezdődik a regény is.
Arról, amit Robban látunk végigmenni, életközépi krízisként találtam infót, tükörfordítás lehet az angol kifejezésről (midlife crisis). Kicsit érdemes utánaolvasni a dolognak, Rob egy nagyon ékes példája a jelenségnek. A lényege annyi, hogy a 30-as évei közepe felé egyszer csak ráébred, hogy nem elégedett az életével, rá akar jönni mi a probléma. Érdekes, hogy ez elsősorban férfiaknál jelentkezik.
Az egész a nők hibája
Rob talán a probléma legegyszerűbb kiútját keresi, gyakorlatilag minden problémát azzal magyaráz, hogy valamelyik korábbi kapcsolata miatt van. Egy nő miatt hagyta ott az egyetemet, egy nő miatt alacsony az önbecsülése, és a többi.
Ha azonban végiggondoljuk, nem nagyon jellemző ez az emberre úgy általában? Sokkal egyszerűbb valaki másra kenni a saját rossz döntéseinket, mindenki elköveti ezt az élete során, lefogadom, hogy nem is egyszer. Rob pontosan ezt szemlélteti, talán kicsit felnagyítva.
Nem gondolom, hogy olyan óriási ellenérzése lenne a nőkkel szemben, sokkal inkább az az ő nagy problémája, hogy nem tud szembenézni a saját rossz döntéseivel.
A regényben megjelenő női karakterek egyébként eléggé egypólusúak, Laura összességében szimpatikus, de látszólag ugyanolyan életközépi krízisben szenved, mint maga Rob. Az amerikai énekesnő pedig ennél amerikaibb nem is lehetne, bár szerintem üdítő színfolt volt a sok fásult brit között.
A fiúk megfelelően szórakoztatóak, a non-stop ötös listázás elég mókás, emlékeztet arra az elméletre, amit egyszer egy standupostól hallottam. Azt mondta, hogy a nők elméje úgy máködik, mint egy nagy-nagy kaotikus raktár, amibe mindent behánynak, minden mindennel összefügg. Ezzel szemben a férfiagy inkább egy polc, amelyen dobozok vannak, minden dobozban csak egy típusú dolog van és frusztrálja őket, ha valamit nem lehet könnyen bedobozolni. Szerintem az ötös lista is valamilyen formában ehhez kötődik.
Összesítés
A Pop, csajok, satöbbi szerintem egy remek gondolatébresztő az elégedetlen felnőttekről. Nagyon olvasmányos, szórakoztató, nem kifejezetten vicces, de ez elsősorban azért van, mert olyan keserű az egész. Nem is egy nagyon hosszú olvasmány, egy próbát szerintem mindenkinek megér.
Tényleg érdemes lenne együtt olvasni a Bridget Jones Naplójával, esetleg egyszer összehozni a két főszereplőt, szerintem remekül megértenék egymást.
Fordításban is nagyon szuper, M. Nagy Miklós szerintem teljesen jól elkapta Hornby stílusát, gyakorlatilag minden poén átjön.
(Egyetlen egy mondat volt, amin azóta gondolkodom, hogy lehetne igazán jól lefordítani. Magyarban az "öt órás borosta már inkább fél hatos" volt, ha jól emlékszem, bár szinte biztos nem pontosan idéztem. Ez ugye az angol "five o'clock shadow" kifejezésből jött, ami valóban a borostát jelöli, így van egy külön nagy poénértéke az angol nyelven beszélőknek, hogy megcsavarja, hogy már inkább "half past five o'clock shadow". Egyszerűen nem tudom kitalálni, hogy lehetne ezt ugyanennyire humorosra megcsinálni magyarul. )
Én mindenképp ajánlom olvasásra, ráadásul most rengeteg könyvesboltban láttam féláron, kicsit több, mint egy ezresért! Ha pedig az olvasáshoz nem hoztam meg a kedveteket, a film szerintem mindenképp megér egy próbát, John Cusack remek Rob Fleming. :)
No comments:
Post a Comment