Mars expedíció

Alapvetően nem vagyok egy nagy sci-fi olvasó, valamilyen oknál fogva tegnap mégis a kezembe akadt Andy Weir regénye, A marsi. Szerintem elég sokat elárul, hogy már végeztem is vele, gyakorlatilag egyhuzamban végigolvastam, olyannyira, hogy tegnap (ma) hajnal 4-ig tartott fent.
Nagyon jól sikerült regény, ami ügyesen lavírozik a sci-fi és határain, mivel ha belegondolunk, lehet a nem is olyan távoli jövőről szól!
De miért is ájultak el tőle olyan sokan, még úgy is, hogy legtöbben már látták a filmet olvasás előtt? Nos, íme az én elméletem.

Egy szerethető főszereplő

Értelemszerűen egy olyan regényben, amely egyetlen ember küzdelméről szól, nagyon fontos, hogy az olvasó kötődni tudjon ahhoz az egy emberhez, akivel elég sok időt fog eltölteni a regény olvasása folyamán. Nos, Mark Watney, annak ellenére is, hogy a vezetéknevét egyszerűen nem voltam képes megjegyezni, telitalálat ebből a szempontból.
Annak ellenére is, hogy voltaképp nem sokat tudunk meg róla a marsi élete előttről, minden egyes mondatából átjön a személyisége. Az elbeszéléséből teljesen érezhető, mennyire rátermett, kedves, szórakoztató fickó lehet, voltaképp nincs is szüksége arra az olvasónak, hogy ezt bárki is elmagyarázza. Sok regényből én pontosan ezt hiányolom, ha elmondják, hogy egy szereplőnek milyen a személyisége, legyen is olyan. Mark olyan, anélkül is, hogy ezt bárkinek ki kéne jelentenie.

Átélhető cselekmény

Mindent, ami Markkal történik, azt az olvasó is érzi, átérzi, megérti. Főleg azért, mert Mark egyfajta idegenvezetőként is működik, mindent elmagyaráz, olyan szórakoztató módon, mintha egy ismeretterjesztő film vicces kedvű narrátora lenne. Az olvasó (aki szerintem 10-ből 9-szer olyasvalaki, aki nem ért az űrkutatáshoz) egyszer sem érzi magát elveszettnek az eseményekben, annak ellenére is, hogy megállás nélkül robognak, minden oldalon történik valami új. Külön érdem Mark stílusában, hogy a magyarázatok egyszer sem váltak unalmassá, vagy kioktatóvá. Pont annyit adott, hogy követhető legyen mi történik.
A leírás alapján teljesen úgy éreztem magam, mintha egy filmet néznék. Jól ütemezettek voltak a váltások a szereplők között, remekül osztotta el a szerző a figyelmet térben is időben. A szempontváltás sokszor az izgalom fokozásában is sokat segített, az én idegeimet helyenként például sokkal jobban borzolta az, hogy a "Földről" láttuk, mi is folyik a Marson.
Ami nekem egy külön bónusz volt az az, hogy nem volt az az érzésem, hogy science-fictiont olvasok. Alapból nem szoktam ilyen regényeket olvasni, mert nagyon megfoghatatlan számomra, ennek azonban kifejezetten élet szaga volt. El tudom hinni róla, hogy pár éven belül bekövetkezhet, emiatt pedig nem horkantottam fel néhány űrhajós, űrben manőverezős résznél, ahogy az ilyesmiknél általában szoktam.

Összegzés

Ugyan valószínűleg elég lassú voltam, és valószínűleg a fél világ látta már a filmet, vagy olvasta a könyvet, aki még nem tette, annak mindenképp javaslom. Izgalmas, gyors olvasmány, egy békésebb hétvége alatt teljesen teljesíthető űrkaland. Tizenévesektől 90 évesekig szerintem mindenki megtalálhatja benne az izgalmat és szórakozást.
Én talán most a filmet is megnézem majd.

David Mitchell - The Bone Clocks

Egészen meglepődtem, amikor egy rövid utánanézést követően szembesültem a ténnyel, hogy David Mitchell könyvei közül CSAK a Felhőatlaszhoz készült magyar fordítás. Az összes többi regénye csak angolul elérhető. Valamilyen szinten hihetetlen, mert hatalmas kedvencem, a Felhőatlasz már a film megjelenése előtt is nagyon közel állt a szívemhez, a Black Swan Green pedig szintén egy remekül eltalált, végtelenül szórakoztató kis történet.
Aztán elolvastam a Bone Clocks-ot, és valami eltört bennem.

Megszokott David Mitchell

A The Bone Clocks egy olyan regény, amely szerkezetében nagyon sokban hasonlít a Felhőatlaszhoz, látszólag. A történetben Holly Sykes életét követjük végig, 15 éves korától, mikor dühében megszökik otthonról, egészen körülbelül 80 éves koráig. A regény főszereplője ennek ellenére nem mindig Holly, minden fejezet egy másik karakter történetét meséli el, amelyben Holly valamilyen formában (egyre idősebben) megjelenik.
Itt azt mondtam, ez az én könyvem, hihetetlenül szeretem az olyan történeteket, amelyek megmutatják, milyen sokszínű, izgalmas világban élünk, ahol az ember folyton szerepet játszik valaki más életében, milyen apróságokon múlhatnak életre szóló döntések. Nem beszélve arról, hogy Mitchell jó szokásához híven ismét elszórt néhány utalást a régebbi regényeire, néha felvillan egy-egy ismerős a régebbi művekből, az olvasó szinte érzi, ahogy a szerző rákacsint, mert benne van a játékban.

Egy sikertelen újítás

Azonban bejön egy másik szál is Holly életébe. Furcsa, leginkább angyalszerűségekhez hasonlító lények (Horologists) kavarnak bele lépten-nyomon Holly életébe, ráadásul az öccsének is rejtélyes módon nyoma vész, amihez szintén ezeknek a "rádióembereknek" (Holly így hívja őket) lehet köze.
Valahányszor ez a furcsa, fantasy de mégsem az szál megjelent, olyan volt, mintha egy másik könyvet olvasnék. Nagyon sokáig nem is igazán lehetett érteni, hogy mi is az, mai történik, mivel a regény egyáltalán nem fantasy-ként adja el magát, utalás se nagyon van rá sehol egyik ajánlójában sem - legalábbis azokban nem volt, amiket én olvastam.
Mitchell szerintem egyáltalán nem való fantasy írónak, ezt most alaposan be is bizonyította. A Felhőatlasz "fantasyelemei" voltaképpen nem is fantasy elemek voltak, egy lehetséges jövőképet mutatott meg, olyan formában, mintha az emberiség sorsa tényleg úgy alakulna, ahogy ő megírta.
Itt azonban megpróbált valami olyan újítást behozni, amivel vagy nem volt teljesen tisztában, vagy parodizálni próbálta, de nem jött össze.

Megéri elolvasni?

Olvasásélménynek a The Bone Clocks nekem elég nagy kihívásnak bizonyult.
Nagyon sokszor merült fel bennem, hogy inkább leteszem a könyvet, mert nem éri meg az időmet (körülbelül 650 oldalas a regény). Küzdöttem vele, eljutottam a könyv kb. 80%-áig, ott pedig teljesen elvesztem. A fantasy átvette az uralmat, a semmiből hirtelen egy epikus csatát akart összehozni, amit én végül csak átfutottam, mert meg akartam tudni, hogy zárja le az egészet.
A könyv első 4 fejezete volt az, amit igazán érdemes volt elolvasni, mert itt kicsit megcsillogott az a Mitchell, akit én például annyira szeretek. Izgalmas történeteket mutatott meg érdekes emberekről, akiket pár mondat után megszerethet az olvasó, együtt érezhet velük. Holly, a felháborodott kamasz, Hugo, a tanácstalan huszonéves, aki jó dolgában nem tudja, mit kezdjen magával. Ed, a háborús újságíró, aki választani kényszerül a családja és a munkája között. Crispin Hershey, az író, aki minden erejével azon van, hogy újra összehozzon egy olyan regényt, amivel visszaszerezheti a régi hírnevét.
Ezek mind izgalmas és érdekes történetek, amelyeket jó megismerni. Csak aztán jönnek a Horologistok, és mindent összekuszálnak.
Mivel a regény csak angolul jelent meg, kezdőbb nyelvtanulóknak, vagy olyanoknak, akik mostanában kezdenek angolul olvasni, semmiképp nem ajánlom, mert elég nehéz olvasmány. Haladóbbak simán nekieshetnek, javaslom, hogy ugrálják át azokat a részeket, amelyekben bármi természetfeletti megjelenik.