James Dashner - Hogyan írjunk bestseller trilógiát

Minél többet gondolkodom rajta, annál inkább gondolom, hogy az Útvesztő-trilógia az elmúlt idők egyik legjobban meglovagolt marketingfogása volt (A szürke ötven árnyalata után, annak nyomába se ér). A továbbiakban kifejtem, miért is gondolom így.

Alapvetően nem voltak nagy elvárásaim a sorozattal kapcsolatban, átlagos tini-trilógia. Sok kaland és izgalom, a csapatba tartozás fontosságának hangsúlyozása, az átlag halandóból különlegessé válás toposza. Egy egyszerű, szórakoztató olvasmány volt mindhárom könyv, kellemes kikapcsolódás 3 napra. A 400 oldalak a barátságos tördelésnek köszönhetően villámsebességgel elrepülnek, garantált a gyorsolvasási sikerélmény. :o)

Engem egy dolog háborított fel igazán, ez pedig az a pofátlan ötlettelenség amely az egész történet mögött van, valamint annak az erőfeszítésnek a teljes hiánya, hogy az író bevonja az olvasót a történetbe.
Az első dolog ami eszembe jutott, hogy az ilyen témájú könyvek és filmek most elképesztően népszerűek. Ahogy a Twilight sorozat után sokáig mást se lehetett találni a fiatal felnőtt korosztály palettáján, mint a vámpírtörténeteket, úgy most épp a Hunger Games utánérzés korát éljük. Mindenhol posztapokaliptikus világok, pusztulás, megváltozott emberiség és családjuktól elválasztott fiatalok csoportjait látjuk. Megfűszerezve esetleg egy pár zombival, mert az is jól megy. Csak hogy néhány nemesebb példát említsek: Divergent trilógia és a nemrég mozikba került Ötödik hullám. Sokszor az is eszembe jut, hogy ezek a regények voltaképp nem azért készülnek, hogy könyv legyen belőlük, hanem hogy bestsellerként egy film alapjai lehessenek.

Erős kezdés, ellaposodó cselekmény

Az Útvesztő könyvek erre tökéletes példák. Az első rész szerintem egy elég erős kezdés volt, megvolt benne az érdekes rejtély, együtt próbáltunk a szereplőkkel rájönni, hogy mégis mi a fene folyik itt. Azzal, hogy a memóriájuk törölve lett, egy nagyon izgalmas plusz rejtélyt kaptunk, az egészről fogalmunk sincs. Ez az erős kezdőlöketet adó rejtély vált aztán véleményem szerint a trilógia legnagyobb ellenfelévé, de erről később.

Ahogy a csapat ereje teljével küzd az útvesztőből való kijutásért, úgy próbálja az olvasó is megfejteni a titkot, hogy vajon mégis mi történhet, ki vagy mi lehet a VESZETT, és a többi.

A trilógia első része, annak is kifejezetten az eleje egész jól sikerült, egész addig, amíg ki nem találnak az útvesztőből. Innentől spoilerek jönnek, úgyhogy vigyázat.

Annyit tudok mondani, hogy a befejezés egyszerűen felháborító, ennél feltűnőbb csak az lett volna, ha kiírják a végére, hogy FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK. Végtelenül kamu indokot kapunk hogy voltaképp miért is történt velük az egész, pláne, hogy az akit nem esz el a fene a trilógia végéig, sose tudja meg, hogy miért kellett őket egy útvesztőbe mind bezárni, ahelyett, hogy arra a "fontos feladatra" szépen egyesével mindenkit elküldenek, hátha valakinek majd egyszer sikerül alapon. Hozzátenném az se tud meg többet aki végigolvassa.

A folytatásokkal innentől csak gurulunk lefelé a lejtőn. Random történnek a válogatott borzalmak szerencsétlen fiatalokkal, látszólag továbbra is ok nélkül. A második könyv konkrétan ott folytatja, ahol az előző könyv abbahagyta, szinte még össze is lehet kötni a mondatokat. Ez nekem csak annyit mutat, hogy tulajdonképp egy könyv is lehetett volna, csak így akkor a sztorit 3490 Ft helyett 6980 Ft-ért lehet eladni. Épp mint amikor egy könyvadaptációs filmet két részre szednek. Khm, film alapjául szolgáló bestseller?

Csak három jellemzőt, bárkiről

A tökéletes fejetlenségben szegény olvasó csak kapkodja a fejét, ha pedig továbbra sem sikerül értelmet találnia a cselekményben, általában a karakterek felé fordul. Ezen a területen pedig ismét találkozunk hiányosságokkal.

Miután a történet teljes erejével a kalandokra és izgalmakra épít, a karakterfejlődést kidobták az ablakon, méghozzá talán a legröhejesebben egyszerű módon, mindenkinek törölték a memóriáját. Így aztán minden szereplő úgy áll a dolgok közepén, mint egy ma született bárány, mindenre sablonosan, végtelenül egyszerűen reagálva. Mindenki ugyanazzal a bárgyú egyszerűséggel csak úgy VAN, néha eszükbe jut valami amin izgulnak, majd mennek tovább, mintha mi se történt volna. 

Különösen sajnálom ezt a gyengeséget, mert a történet szerint az egész sorozat azon alapul, hogy tudósok akarják megfigyelni a szereplőink reakcióit, érzéseit, agyműködését... Ha a tudósok oldaláról nézem, itt semmi tanulmányozni való nincs, tulajdonképp semmi logika vagy gondolkodás nincs mögötte, hogy az "alanyok" épp elfutnak vagy visszatámadnak. 
A tulajdonságok hiánya miatt senkihez nem lehet igazán kötődni, ezért például az utolsó rész drámainak szánt halálesetei kútba esnek, senkit nem lehet igazán sajnálni. Nem beszélve Teresa tettéről, ami annyira a semmiből jön és annyira hirtelen van annyira a könyv végén, hogy egyszerűen kicsit sem tudja megérinteni az olvasót. 

Ugyanígy mivel mindenki végtelenül hasonló, én helyenként a trilógia folyamán abban sem voltam teljesen biztos, hogy épp kik és hányan vannak. A hét törpét jobban meg lehetett különböztetni és számon tartani, mint ezeket az embercsoportokat. Egyedül Newt és Minho között tudtam annyi különbséget mondani, hogy előbbi végiggondolja a dolgokat mielőtt cselekszik, a másikuk robbanékony. Különösen kegyetlen dolog az olvasóval szemben, hogy a nagy létszámú csoportokban Thomas rendszeresen megállapítja, hogy igazából egy csomó emberről nem tudja, hogy kicsoda. Két életveszélyes szituáció közben, vagy a három szoba közt ide-oda rohangálás és üldögélés közben lehetett volna ideje legalább egy kicsit megtudni, kikkel is van összezárva. 

Csúfos befejezés

Miután befejeztem a harmadik regényt, olyan érzéssel tettem le a kötetet, hogy ez bizony nem volt egy kedves befejezés, mi több, kifejezetten tiszteletlen volt a rajongótáborral szemben. Ahogy elnéztem, a véleményemmel nem voltam egyedül, az utolsó kötet Goodreads oldalán számos csalódott, hitetlenkedő kritikát olvastam. 

Nem véletlenül érzik magukat becsapva az olvasók. A történet randomitása, az események láncolata, a magyarázatok hiánya mind-mind egy olyan befejezést követelt volna, ami mindenről lerántja a leplet. Olvasás közben az én agyamban is megállás nélkül ott tolongott a "Mi a fene ez?" és a "De ezt most miért?" gondolata, de folyton elhessegettem, gondolván, hogy a végén majd a szereplők találkoznak a sokat emlegetett kancellárral, és mindenre fény derül. 

Ehhez képest MINDEN magyarázat nélkül maradt, Thomas megmenekülése az élveboncolástól egy igazi modern kori deus ex machina, nem tudjuk meg tulajdonképpen MIÉRT is jó a VESZETT, pedig ez igazán egy olyan mottó volt, ami egy az egész történeten átszőtt kérdés volt. Itt látszott igazán, hogy mennyire megalapozatlan volt Thomas teljes kalandja. Így retrospektíven a VESZETT funkciója is annyi volt, hogy gonosz legyen és mesterkedjen, még csak az eredeti tervük se jött össze, de ez is el lett intézve, de mindez el lett intézve egy vállrándítással.

Összegzés

Látszólag az Útvesztő-trilógia egy izgalmas, Hunger Games utánérzéses könyvtrilógia. Megvan benne minden ami a mostani posztapokaliptikus kalandokhoz kell, a felszín alatt azonban észrevehető, hogy nincs egy szépen szerkesztett háttér, amibe behelyezhetjük az elemeket, hiányos a kirakós. Olyan, mint egy bevásárlólista amelyet anélkül írtak össze, hogy tudták volna mit főznek a héten.
A rengeteg kaland és izgalom mögül hiányzik az a gondosan felépített világ, ami a Hunger Gamest annyira izgalmassá és sikeressé tette. 
Laza délutáni olvasmánynak megteszi, de a dühös befejezetlenség érzeten kívül sajnos semmi maradandó élményt nem ad.

Varró Dani gyerekverse - egy év múltán

A napokban az egyik like-vadász weboldal ismét előkapta a farzsebéből Varró Dániel Hat jó játék kisbabáknak című versét, gondolom instant kattintásokra volt szükségük. A történet annyi, hogy fel vannak háborodva, hogy kerülhet be a vers egy iskolai tankönyvbe, mikor állati veszélyes dolgokat sorol fel remek mókaként. Aztán jönnek a szülők, akik azt gondolják, ezzel árt a gyerekeknek és veszélybe sodorja őket. Mitöbb, Varró a saját gyerekeit is biztos veszélyezteti, csak egy pszichopata lehet, annyi szent.

Nekem több okból is csalódás a sok-sok megosztás.

Elsősorban, hogy annyi tájékozatlan ember van, aki meg se nézi mikori a cikk maga. Annyi forráskritika egyetlen hőbörgőben sincs, hogy utánanézzen, mi ez. Sokan a költő nevét se találták el, kezdem azt gondolni, hogy biztos van olyan, aki magát a verset sem olvasta mielőtt savazni kezdte. Voltaképp jó magyar szokás, hogy nekitámadunk mindennek, amin épp csámcsogni lehet.

Másodsorban, hogy mennyi funkcionális analfabéta jár-kel az országban. Hihetetlen, mennyire lerí a megosztókról, hogy mennyit foglalkoznak olyan könyvek olvasásával, ami mondjuk meghaladja az átlag magyar ponyvairodalmat (már ha olvas bármit is). Hihetetlenül veszélyesnek gondolom azt, hogy ennyi ember alapvető szövegértése van ennyire a béka segge alatt. Azért is veszélyes ez, mert az ilyen és ehhez hasonló tudás hiánya miatt annyira röhejesen könnyen átverhető lesz egy ember. Ha a mezei iróniát nem érzi ki egy gyerekversből, mit kezd egy adásvételi szerződéssel vagy esetleg egy komolyabb hitel felvételével?

Harmadszor pedig az is szomorú, hogy rengeteg "Facebook-kapcsolatomról" tudtam meg, hogy milyen szinten van a szövegértése. És bármilyen elképesztő, ez a vita hihetetlenül jól megmutatja, hogy kik azok, akik egyetemre jártak vagy foglalkoztak irodalommal, olvasással - ők vannak a vita másik oldalán.

Ha kicsit végiggondoljuk, és a hőbörgők kommentjei alapján kitöröltetjük Varró versét a tankönyvből, az alábbi művek betiltását is meg kéne fontolni:

• Tolsztoj: Anna Karenyina
  Nemcsak, hogy házasságtörésre buzdít a bűnös szenvedély nevében, de egyetlen megoldásként az öngyilkosságot ajánlja fel.
• Arany János: Toldi
  Egy nehéz kővel megölni valakit nem megfelelő konfliktuskezelés.
• E.L. James: A szürke ötven árnyalata
  Miféle bűnös gondolatokat ültet el az olvasói agyakban? Gusztustalan! Nem beszélve arról, hogy veszélyes is, hiszen ha valaki nekiáll kipróbálni ezeket, komoly sérüléseket is szenvedhet.
• Bocaccio: Dekameron
  9. osztályban kötelező egy olyan mű, amely korának egyik leginkább pajzán irományának számított? Hát mit tanul a gyerek?
• Goethe: Faust
  A főszereplő eladja a lelkét a sátánnak a tudásért. Van kérdés?
• Ottlik Géza: Iskola a határon
  A szereplők megállás nélkül káromkodnak. Még a végén átveszi az olvasó is!
• J.K. Rowlingtól az egész Harry Potter sorozat
  A Roxfort, a varászlók, a hipogriffek, a sárkányok, és a többi nem léteznek. Szerencsétlen gyereknek milyen lelki traumát okoz, hogy hiába várja a levelet a varázslóiskolából?
• George R. R. Martin Trónok harca sorozata
  Gyakorlatilag minden szereplő meghal, akit az olvasó megkedvel (meg azok is, akiket nem). A folyamatos veszteségérzet is károsíthatja a fiatalok lelki világát.

A listát bőven folytathatnám még, de szemléltetésnek legyen elég ennyi, mert napestig folytathatnám.
Magam se vagyok óriási költészetkedvelő, Varró Dani se tartozik a kedvenceim közé, mégis azt gondolom, maximálisan igaza volt, amikor ezt mondta:

Számomra az egész ügynek a legnagyobb tanulsága, hogy mégis van egy nem is olyan vékony réteg, amelynek még ez is magas, annyira a szó szerinti olvasás szintjén áll. Nekem erről az Isaura jutott eszembe, ami gyerekkoromban ment a tévében, és hogy a nézők egy része gyűjtött Isaura felszabadításáért, másik részük megdobálta záptojással a gonosz rabszolgatartó Leonciót alakító színészt. Tehát hogy tényleg van egy csomó ember, akiknek nem megy az az egyszerű különbségtétel, hogy van az élet meg van a tévé, vagy van az élet és van az irodalom, és ezek közé hiba egyenlőség­jelet tenni. Az elhíresült vers agyatlan egyszerűsége is tréfa, szándékosan táncol a gagyi pengeélén. Ezt aztán végképp nagyon kevesen ismerték fel a vitatkozók közül, hol­ott a négy szótagos mo­zaik­rímek, mint „jó játék a laptopkábel, / főleg, ha még nem lopták el”, lólába szerintem kilóg. Kicsit ez is bántotta a költői hiúságomat.

Nagyon fontosnak tartom, hogy olvassanak a gyerekek, felnőttek, idősek, kamaszok olyasmit, amit nem kell szó szerint érteni. Annyi mindent tanulhat ilyesmikből az ember: empátiát, együttérzést, humort, a sort a végtelenségig lehetne folytatni. Komoly baj van, ha egy gyerekvers okoz problémát az átlag magyar olvasónak.

A Szent Johanna Gimi - késői kritika

Ezt a kis szösszenetet eredetileg (blog híján) a Goodreads értékelései között publikáltam, most kicsit kipofoztam, javítgattam és közzé teszem itt is. Ugyan a sorozat iránti őrület már rég lecsengett, szerintem van még olvasó aki épp most kezd neki, ezért talán még van valami létjogosultsága.

-- van pár spoiler, olyanoknak ajánlom az irományt, aki már vagy olvasta, vagy nem érdekli a történet vége -- Miért is volt csalódás a Szent Johanna Gimi utolsó része? (Az írónőtől, akinek 8 kötet alatt nem mondta meg a szerkesztő, hogy egy könyvet ELolvasunk, nem KIolvasunk) Hatalmas lelkesedéssel vetettem bele magam a sorozat olvasásába, általában a kellemes nosztalgia érzésével pedig már majdnem fél évtizede érettségiztem. Maga a motiváció onnan jött, hogy a testvérem most kezdi kamaszéveit élni, anyuval pedig minden könyvet el szoktunk olvasni amit ő, főként, hogy legalább egy közös témánk legyen. Nagyjából a 6. kötetig tartott a boldogságom a sorozattal kapcsolatban. Már addig is voltak vele kisebb-nagyobb gondjaim, a széria bővelkedik a bocsánatos bűnökben, de a hetedik rész végigolvasása már gyakorlatilag küzdelem volt, nem beszélve az indokolatlanul két kötetes 8. részről, ahol már csak a dafke hajtott. De mi volt a gond? Az egysíkú karakterek Itt volt az a bizonyos kutya elásva. Ha jobban végiggondoljuk, a Szent Johanna sorozat akár egy beavatástörténet is lehetne. A fiatal gyerekek bekerülnek egy iskolába, lehúznak együtt négy évet, együtt felnőnek, megváltoznak, hogy aztán izgatottan, reményekkel tele lépjenek ki a nagybetűs életbe (vagy nagybetűs egyetemre).Ha belegondolunk, a kamasz éveink azok, amikor hétről hétre kaméleon módjára váltogatjuk a személyiségünket, a kedvenceinket, az érdeklődésünket. senki ne próbálja azt mondani, hogy nem volt olyan gimis időszaka, amit nem tagadna le. Ilyenkor fejlődünk egy óriási nagyot, a gimis időszakon kívül csak az egyetem lehet még ilyen nagyon nyomon követhető személyiség építő/változtató szakasz egy csoport ember életében. Ehhez képest a szereplők akiket megismertünk, a négy gimis évük alatt SEMMIT nem változtak.  A probléma az érettségi évére (SZJG 8. rész) akkorára nőtte ki magát, hogy ellehetetlenítette az egész történetet az, hogy egyetlen karakter, amely már a sorozat elején sem volt túl kidolgozott, sem változott semmit a négy gimis éve alatt. Nem teljesen tudom eldönteni, hogy ez azért volt-e, mert az írónő stílusa sem változott szemenyit sem az évek alatt, vagy mert nem is akart rajtuk változtatni. Elvégre mindenki így szerette meg ezeket a szereplőket, kockázatos lett volna egy olyan személyiségváltozás, ami esetleg néhány rajongót eltántorít. Ezek a borzalmas gyerekségek azonban olyan bődületes hülyeségeket szültek, aminek elkövetésével nemcsak az csoda hogy ez a csapat ember leérettségizett, hanem az is, hogy nem vitték őket zárt osztályra. Azok a hibák vagy cikisebb személyiségjegyek, amelyeket az első pár részben még enyhe mosollyal elengedtem, mondván, úgyis kinövik majd, megmaradtak, és egyre csak idegesítőbbek lettek. Olyannyira, hogy a vége felé már szívem szerint két nagy tasli és egy nagy üvöltözés segítségével tettem volna rendbe mindenkit...Itt volt az a bizonyos kutya elásva. Ha jobban végiggondoljuk, a Szent Johanna sorozat akár egy beavatástörténet is lehetne. A fiatal gyerekek bekerülnek egy iskolába, lehúznak együtt négy évet, együtt felnőnek, megváltoznak, hogy aztán izgatottan, reményekkel tele lépjenek ki a nagybetűs életbe (vagy nagybetűs egyetemre). Reni azon kívül hogy bizony nagyon okos, és mindent remekül meg tud tanulni, iszonyatosan bosszantó hogy az elvileg hatalmas műveltségével még csak minimális kritikai érzék sem társul. Mindent elolvas és minden tetszik neki, semmit nem kérdőjelez meg amit lát. Elhiszem, hogy pedagógiai céllal ilyen lelkes olvasó, egy tiniregényben nem írhatja le a főszereplő, hogy egy könyv nem tetszik neki. Mégis, egyszerűen nem tartom azt elfogadhatónak, hogy valaki ilyen módon csak tapasztaljon és semmi következtetést ne vonjon le belőle. Nem jó példakép az ilyen, az én értékrendemmel alapvetően szembemegy. Ugyanebből fakad, hogy semmiről nincs határozott véleménye, nem csoda hogy Kinga mindig üvölt vele, én is ezt tenném. SEMMI önálló döntést nem hoz a könyv alatt. Egyetemet a feje felett választ neki az iskola, a Cortezzel való Párizsba költözést anélkül döntik el a szülei és C., hogy megkérdeznék vagy bevonnák. Még csak érettségi tárgyat se saját érdeklődés alapján választ, hanem a fejére esik egy földgömb... A szó legrosszabb értelmében sodródik az árral, megint csak nem jó példakép ilyen téren, Cortez az az idegesítő szépfiú, akinek a kisujját sem kell megmozdítania semmiért, mindenből szuper, anélkül hogy bármit is dolgozna érte. Természetesen mindent tökéletesen csinál, rajzol, zenél, deszkázik, vezet, utazik, nyelveket beszél (kérdés, minek beszél valaki ennyi nyelven, mikor nincs mit mondania. 8 rész alatt nem hallani tőle valami érdekesebb megnyilvánulást). Kicsit olyan, mint Edward Cullen, csak a csili-vili bőr hiányzik. Az pedig, hogy az iskolától gyalog nagyon maximum 10 percre lakó társaságot minden reggel fuvarozza, egyszerűen felháborító. Kingáról pedig annyit, hogy nemhogy így kell szeretni ahogy van, de meggyőződésem hogy gyógyszeres kezelésre szorulna, mert pszichiátriai eset. Csak egy példának (nem akadémiai forrás), a webbeteg.hu oldalról, íme a pszichopata rövid leírása: Első megközelítésre az antiszociális személyiségzavarban szenvedő ember ... intelligens, mindig azt mondja és csinálja, amit elvárnak tőle. Általában magas pozíciót tölt be, a céljait mindig eléri, sikeres embernek nevezhető. Ha azonban jobban megvizsgáljuk, akkor kiderül, hogy mindez csak a látszat, és a jólszituáltság maszkja mögött egy teljesen más ember lakozik. Az antiszociális ember végtelenül önző és egocentrikus, mindent azért tesz, hogy a saját céljait elérje ... Nem érez empátiát, nem tud együtt érezni másokkal, ezért gyakran tapintatlan, lenéző és érzéketlen más emberekkel szemben. A viselkedése sokszor távolságtartó, hideg. Noha mindig tudja, mit kell mondani, de a szavai mögött kevés a meggyőződés és a valós érzelem. A könyvben szereplő szülők méltatlan ábrázolása is érdemel egy-két szót. Reni szüleiről az egész sorozat alatt legfeljebb 4 tulajdonságot ismerünk meg, ennek nagy része a teljes értetlenségükön és bénaságukon röhög. Az anyuka például nem tud főzni (hahaha, titokban majd kirámoljuk a hűtőt...), meteorológus és csak az elektronika megvonásával tud bármiféle nevelést végrehajtani, a millió elolvasott tinédzser-kezelő segédkönyv ellenére is. A másik gyerek apukája meg persze azért jófej csak, mert a gyereke és a haverjai korlátlanul csendháboríthatnak a garázsban látástól vakulásig. Én meg tudom érteni, hogy egy tinikönyvben az olvasókat épp a szülők érdeklik legkevésbé, de az a magas fokú hálátlanság amivel a szereplők a szüleik irányában viselkednek egyszerűen hihetetlen. Tinédzserálom ide, vagy oda, hiányoznak az árnyaltabb körülmények, nem elég annyi, hogy "hát a Rózsadombon lakunk és nagyon gazdagok vagyunk, mindenünk megvan csak úgy."Végül pedig, bármennyire is szomorú kimondani, a Szent Johanna egy borzalmas iskola.  A tanárok egytől-egyig tökéletesen inkompetensek, az egyik csak diktál, a másik bolond, a harmadik üvöltözésen kívül sehogy nem tud fegyelmezni, és még sorolhatnám. Az olyan angolórának a hatékonyságának pedig, ahol egész éveken keresztül csak fülhallgatón át hallgatnak szövegeket, majd lefordítják (amúgy hogy ellenőrzi a magyar fordítást egy olyan tanár, aki elvileg nem beszéli a nyelvet?), nem tudok hitelt adni, pláne úgy, hogy anyanyelvi tanár - állítólag. Az pedig részletkérdés, hogy az egész tanári gárdából senki nem veszi észre, hogy a színötös mintatanuló mindenhol 100%-on teljesít, ám RAJZBÓL bukásra áll, a rajztanár pedig pofátlannak tartja. Az érettségi ügyintézésről pedig pláne egy szót sem, akinek valaha volt köze érettségizéshez, tudja, hogy nem az érettségi tárgyat választjuk ki, hanem a szakot ahova menni akarunk esetleg, mert oda vannak sziklaszilárd tárgykövetelmények.Lehet, hogy elit iskolának titulálják a szereplők, de az elit legfeljebb - sajnos - csak annyiban látszik, hogy Budán van, és magániskola. Végítélet Minden fent felsorolt gyengesége ellenére én elég gyorsan végigrágtam magam a sorozaton. A kellemes nosztalgiafaktor nekem sokban hozzájárult az élvezethez, szerintem majdnem mindenki aki kicsit is szerette a gimit kellemes hétvégi olvasmánynak tarthatja. Alapvetően nem ártalmas olvasmány ez, remélem minden célkorosztályba tartozó olvasó csak a jó példákat vette át a könyvből - például az olvasást, mert a maga passzív agresszív módján Reni folyton ezt nyomta az olvasó arcába. Mégis, nagyon fontosnak tartom, különösen, mivel egy nagyon "sebezhető" korosztály a célcsoportja, hogy beszéljünk a gyerekkel aki elolvassa a könyvet. Rengeteg téma van, amiről el kell mondani, hogy csak a mesében van úgy, ahogy Leiner Laura ábrázolja.