Vélemény a színdarabról: Harry Potter and the Cursed Child

Az a hihetetlen szerencse ért, hogy a hétvégén megnézhettem a Harry Potter and the Cursed Child színpadi változatát Londonban. Ugyan jól le vagyok maradva egy pár olvasmánnyal, amelyekről már rég írnom kellett volna, de ez akkora dolog, hogy ezt már most meg kellett írnom. Nagyon érdekes élmény volt látni a darabot, meg úgy egyáltalán részt venni egy ilyen eseményen. Rengeteg néző talárban, roxfortos színekben érkezett, volt, aki szolidabban fejezte ki a rajongását egy sima HP-s pólóval, volt akin pedig látszott, hogy csak a gyerekek miatt jött.
A darab egy valódi színházi maraton, minkét rész egyenként három óra hosszú, közben egy szünettel. Elvileg lehet venni úgy is jegyet, hogy az ember egyik nap megnézi az egyik részt, a másik nap a másikat, nekem nem így volt. Én szombat délután 2-től 5-ig néztem az első részt, majd 7-től 10-ig a másodikat, így kaptam egy egész nap Harry Pottert. a két óra szünet soknak tűnhet, de egyáltalán nem az, jól esett kimozdulni kicsit, ráadásul a Palace Theatre, ahol a darab játszódott, London egy nagyon pezsgő környékén van - volt mit csinálni.

A történet

Már a szövegkönyv olvasásakor is azt gondoltam, hogy ezt a darabot senki sem a történetért nézi, szerintem igazam is lett. Magán a sztorin semmit nem dobott a színpadi produkció, ugyanolyan fanfiction-szerű maradt, sajnos a rossz értelemben. Ezt a régebbi Cursed Child bejegyzésemben már megosztottam, nem szeretném magamat ismételni, ezért csak címszavakban leírom újra:
A szereplők közül szinte senki nem viselkedik úgy, mint ahogy azt a könyvek alapján elvárnánk. Rengeteg a logikai gikszer, különösen az időnyerős játék miatt. Számtalan olyan dolog kerül említésre, amely milliószor jobban felkelti az ember érdeklődését, mint a színpadon folyó események (értem ez alatt az elejtett megjegyzéseket azokra a könyvsorozat-beli szereplőkre, akik a darabban nem jelennek meg, de egy kis információmorzsát adnak róla, mi lett velük).
A csavarok gagyisága miatt nagyon sokszor szerintem a párbeszédek is eléggé félrecsúsznak, sőt, néhol még unalmasak is. A darab maga nagyon pörgős, de ahogy közeledünk a vége felé, egyre több lelkizős beszélgetésnek lehetünk tanúi, amelyek nagyon megtörik a ritmust. Ezek a párbeszédek már a szövegkönyvben is eléggé furcsák voltak, a színpadon azonban egész máshogy mutatnak. A szövegből elsőre nem tűnik ugyan fel, de rengeteg olyan kis utalás, megjegyzés van, ami vicces (próbál lenni). Ez azt eredményezi, hogy a legnagyobb jelentőségű párbeszédek kellős közepén egyszer csak kuncog a közönség, mert az egyik fél elsütött valami poént. Nekem ez nagyon furcsa volt, és szerintem nem lett volna szükséges.
Ezek a problémák itt is megvannak, de a teljesen háttérbe szorulnak, mert senki nem erre figyel igazán. Megjelenik az a probléma, amely sajnos rengeteg filmadaptációnál is felmerül: valószínűleg nem fektettek annyi energiát az igényes történetbe, hiszen a rajongók ígyis-úgyis megnézik, voltaképp mindegy mit raknak eléjük. Nagyon káros hozzáállás, mert ha valami, a Harry Potter világa rengeteg lehetőséget hordoz magában, amelyekből remek történeteket lehet kihozni. Reméljük a hamarosan érkező legendás lényes film igényesebb lesz ennél.

A karakterek

Mivel nem vagyok igazán szakavatott színházi kritikában, ezért nem akarok messzemenő következtetéseket levonni a színészi munkából, szerintem mindenki jó teljesítményt nyújtott. A szereplők karakteridegen viselkedésével ők úgyse tudtak volna mit csinálni.
Kiemelni mindenképp James Le Lacheurt szeretném, aki Scorpiust alakította. Én úgy vettem észre, hogy messze kiemelkedett a többiek közül, sok helyen egyszerűen elvitte a hátán az előadást. Persze a sztori főszereplője is nagyon sokban inkább Scorpius, mint Albus, aminek én kifejezetten örülök. Rengetegszer látszott, hogy a darab egyszerűen túl sok szereplőt akar a közönség elé dobni. Az est végére gyakorlatilag elfelejtettük, hogy Harrynek és Ginnynek voltaképp három gyereke van, nem csak egy - a két testvér a darab elején jelenik meg érintőlegesen, majd csak említés szintjén, végül sehogy. Ron és Hermione két gyerekéből az egyik meg se jelenik a színpadon, a másik szintén eltűnik egy idő után.
Ronnal a színpadi produkcióban is csúnyán elbántak, már a szövegkönyvben is látszott, hogy leredukálták annyira, hogy néha megjelenik és elsüt egy több-kevésbé jó viccet, a darabban ez hatványozottan észrevehető. Nekem nagyon zavaró is volt, mert a darab így tulajdonképpen olyan, mintha azon röhögne megállás nélkül, hogy Ron teljesen feleslegesen van ott (és volt ott a regényekben).
Rengeteg vitát kavart a darab megjelenésekor, hogy Hermione fekete. A történet menetét egyáltalán nem zavarja a dolog, az első pillanattól felismerhető, bár szerintem Hermione karaktere sem épp olyan, amilyet a regények alapján várnánk. Összességében eléggé látszik, hogy megpróbáltak beleszuszakolni a darabba egy-két színes bőrű színészt, hogy ne kiáltsák ki rasszistának a rendezőket.Az pedig elég egyértelmű volt, hogy melyik szereplőt lehet feketévé alakítani (értelemszerűen nem a Malfoy családot).
Harry voltaképpen oké volt, szerintem ő is végtelenül sablonosan lett ábrázolva (mindenkit szeret, mindenkinek jót akar és nagyon hiányolja a szüleit). Egy problémám volt vele: rengeteget sírt és nagyon ripacs módon. Jamie Parker ezeket az érzelmes jeleneteket messze túljátszotta, így inkább volt a helyzet kellemetlen, mint megható. Különösen érvényes ez arra a beszélgetésre, amely Harry és Dumbledore arcképe között játszódik le - itt egy ponton én azt kívántam, csak legyen már vége.

A látvány

Na ez volt az, ami miatt a Harry Potter and the Cursed Child mégis megéri az ember idejét, ami miatt mégse tudom elítélni a darabot. Bármennyire is gagyinak éreztem a történetet, nem tudtam elfogadni némelyik csavart, nem ismertem rá némelyik szereplőre, a színpadi produkciót hihetetlenül élveztem.
A színpadi koreográfia egyszerűen elképesztő, olyan ritmussal pörög az egész darab, hogy a néző csak ül és próbálja összekaparni az állát valamelyik ülés alól.
Én meg vagyok győződve róla, hogy komplett bűvészcsapattal dolgozott a stáb, mert hihetetlen trükköket látunk a színpadon, amiket látva egy felnőtt is egy kisgyerek lelkesedésével úúú-zik és áááá-zik. Látjuk a színpadon, ahogy valaki bejut a mágiaügyi minisztériumba egy telefonfülkén át, végignézzük ahogyan kifejti a hatását a százfűlé főzet, borzongunk a dementorok láttán. Rengeteg olyan elem van, amelyre egyáltalán nem számítunk, ezek azok, amelyek a kiadott szövegkönyvben egyáltalán nem jelennek meg, így az is meglepődik rengeteg dolgon, aki már olvasta a scriptet mielőtt beült a közönség soraiba.
Elsősorban szerintem minden nézőnek az volt a legnagyobb élmény, hogy a szemük előtt kelt életre a varázsvilág, azon a 6 órán keresztül, amíg a darab tartott, a varázslat tényleg a szemünk előtt zajlott, mi is a részese lettünk, hamár a roxforti levelet nem kaptuk meg. Rengetegszer a trükkök "kiugranak" a színpadról, a nézőt így szó szerint körülveszi a varázslat.
A díszletek végtelen egyszerűek - mégis nagyszerűek. A helyszínek nagy részét a színpad oszlopaival, lépcsőkkel és bőröndökkel (!) alakítják ki, végtelenül kreatívan. A hangsúly úgyse a settingen, hanem a varázslaton van!
Tudom, hogy itt eléggé homályosan fogalmazok, nem emlegetek igazán konkrét trükköket, de ez azért van, mert nem szeretnék semmilyen poént lelőni. Eléggé biztos vagyok benne, hogy a darab meg fog jelenni más országokban is, talán Magyarországon is, és akkor szomorú lenne, ha el lennének rontva a meglepetések. Plusz a színházban is rengeteg helyen ki volt írva, hogy kérik a közönséget, hogy tartsák meg a darab titkait, én pedig ezt nem szeretném megszegni.

Összegzés

Én maximálisan elégedett vagyok azzal, amit kaptam a HP darabtól. Minden hibája ellenére hatalmas élmény kicsit tényleg, a való életben belecsöppenni a Potter univerzumba, kapni egy kicsit a varázslatból.
Utólag én azt gondolom, hogy nagy hiba volt kiadni a szövegkönyvet, mert nagyon sok embernek okozott felesleges csalódást, sokkal inkább kellett volna azt támogatni, hogy a darab széles körben elérhető legyen.
egy kérdés azonban megmaradt bennem: több órányi kutatás és gondolkodás után sem tudtam igazán rájönni, hogy kis is az elátkozott gyermek. Egyszerűen nincs egyértelmű válasz, arra pedig még kevésbé, hogy ki is az a kölök, aki a könyvborítón és a színház bejárata felett is egy fészekben ül. Mindenféle ötletre kíváncsi lennék!
Ha bárkinek lehetősége nyílna megnézni a darabot, semmiképp ne hagyja ki!

Végezetül néhány saját kép a színpadról (mobilosak, így nem a legjobb minőség). Ezek a képek még a darab előtt és a szünetekben készültek, mivel mindig láthatóan hagyták a színpadot, lehetett képeket csinálni róla.

Nem lehetett kihagyni egy fotót a jeggyel és a színpaddal. :)

A színpad még a darab kezdete előtt.
A sok-sok bőrönd elárulja, hogy a King's Crosson kezdünk. 

"For Voldemort and Valor"

Ken Follett: Veszélyes gazdagság

Valamilyen oknál fogva a nyaram majdnem minden olvasmánya az 1800-as évek Angliájában játszódott, ezért különösen mókás volt, hogy most került a kezembe ez a regény. Úgy vettem észre, hogy Follett regényei nekem mindig amolyan "go-to" szórakozás, ha nagyon nem tudom eldönteni, melyik legyen a következő regény, amelyet elolvasok, akkor mindig egy Follett regénynél lyukadok ki. Nem nagyon bonyolult egyik sem, eddig mindegyik általam olvasott történetet rá lehetett húzni egy sémára, de a séma remekül működik, sose tudok csalódni benne.

Rendhagyó krimi

A Veszélyes gazdagság (amelyet ha én fordítottam volna, biztos, hogy Veszedelmes vagyon lett volna, csak a móka kedvéért - van benne épp elég románc és intrika, hajaztattam volna a Veszedelmes viszonyokra a címmel) egy meleg délutánon kezdődik, mikor egy csapat iskolás fiú kiszökik az iskolából, hogy hűsöljenek egyet a közeli tóban. Egyikük azonban meghal, és pontosan nem is derül ki hogyan. Az eset mindenki életét megváltoztatja, és évtizedek múlva is a hatása alatt vannak.
A regény tehát egy rejtélyes bűnüggyel indul, a szereplők azonban évek múltán se biztosak benne, hogy mi is történt, rendszeresen újra meg újra feltűnik. Nem egy tipikus krimi tehát, az eset fel-feltűnik, befolyásolja az egész történet menetét, mégis végig a háttérben marad, úgy mozgatórugó, hogy közben igazán nem az.
Ez a kis érdekesség szerintem sokat dob a történeten, megfűszerezi azt a sablont, ami minden Ken Follett regényt ugyanolyanná tesz.

A sablon

Ha már olyan sokat emlegettem, kicsit ki is fejtem Ken Follett sablonját. Ha igazán lebutítjuk, voltaképp minden története teljesen ugyanerre jön ki, ezért egy bizonyos számú regénye után nagyon kiszámíthatóvá válik - sajnos. Én elég sokat olvastam már tőle, így én általában már a felénél konkrétan meg tudom mondani, hogy kivel mi történik - és még így is élvezem a regények olvasását.

Adott egy velejéig romlott, gonosz ember, aki mindent elkövet, hogy érvényesítse az akaratát, elérje a célját. Nem becsüli az emberi életet, csak addig fontos neki bárki, amíg haszna van belőle. Remek manipulátor, legalább egy ember beleszeret a történet során. Aki az útjába áll, azt meggyilkolja, és persze jól megússza a dolgot, egész a regény végéig, amikor mindenre fény derül és csúnya halált hal.
Van egy minden ízében jó ember, aki kiemelkedően jó a szakmájában, de nem ismerik el eléggé. Menthetetlenül szerelmes a különleges nőbe. Rengetegszer a padlóra kerül és mindig talpra áll, de a méltó jutalmát csak a történet végén nyeri el, csak akkor áll mellé a szerencse, mikor a gonosz embert elkerüli.
Van a különleges nő, aki meghazudtolja a korát, küzd a jogaiért, az önállóságáért. Mindent meg tud oldani magától, majd létrehoz valamit, amivel befolyásolja a korát. A minden ízében jó emberrel a történet egy pontján végre sikerül összekovácsolódnia.

Ez a három karakter mozgatja Follett minden történetét, mindegyiküket követi a több szálon futó cselekmény. Mellettük persze vannak még mellékszereplők, de ők sajnos végtelenül lebutítottan egysíkúak, a funkciójuknak tökéletesen megfelelnek, de sose lépnek túl a saját kis skatulyájukon.

Összegzés

Ken Follett szerintem mindig jó szórakozás, amit az előbbiekben leírtam, nem teszi élvezhetetlenné, csak kiszámíthatóvá. Mindettől függetlenül a Veszélyes vagyon egy nagyon izgalmas olvasmány, fordulatos, helyenként még elgondolkodtató is. Kétségtelenül nem az író legerősebb regénye, de ettől függetlenül szerintem egy olvasást simán megér.

Fanfiction színpadon - Harry Potter and the Cursed Child

Ahogy azt valószínűleg már sokan hallottátok, megjelent a Harry Potter sorozat legújab tagja, a Cursed Child. Ez egy színdarab, amely nemrég debütált Londonban, a premier utáni napon, Harry és Rowling születésnapján pedig a szövegkönyv is megjelent. Én egy nappal ezután Salemben jártam, a boszorkányok városában, így pont jól jött ki a kötet megvásárlása. Ráadásul egy HP boltban sikerült megvennem, ahol egy cikesz-muffint is kaptam hozzá ajándékba, kész haszon. (A Bogar Bárd meséiről is lesz majd poszt.)

Szövegkönyv vs. Regény

Maga a szöveg nem Rowling műve, ő mindössze közreműködött a létrejöttében, ötletgazda volt, ellenőrizte a munkát. Ez eléggé látszik is, nekem személy szerint borzasztóan hiányzott Rowling magával ragadó stílusa, többek között emiatt is tartom nagyra az eredeti HP sorozatot.
Ahogy észrevettem, a műfajbeli különbség eléggé erős ugrásnak bizonyult, a rajongók elég nagy része nem vette túl jó néven a változást. Több híroldalon is láttam, hogy olvasók sokasága nem elégedett, mert szerintük így nem lehet annyira átélni a Harry Potter világát. (Ez a cikk pl. a rajongók azon csoportjáról szól, amely felháborodott, hogy a szövegkönyv tényleg csak egy szövegkönyv.) Ebben van is amúgy valamennyi igazság, én is úgy éreztem, hogy Rowling prózája nélkül nem az igazi.
A dráma-olvasás sose tartozott a kedvenc tevékenységeim közé, elsősorban azért, mert nem erre találták ki, és ez látványosan előjön. Nézni kell és nem olvasni. Azért is tűnik olyan száraznak és unalmasnak helyenként a történet, mert az a hatalmas rész, amelyet a színészek, a díszlet, a hangok adnak hozzá a hangulathoz, nincs ott a papíron. Nincs meg az a varázslat (haha), amely annyira megfogott egy generációt.
Az elátkozott gyermek igazi problémája azonban szerintem nem itt van. Azzal, hogy nem Rowling tollából érkezik a történet,minden részlet elkerülhetetlenül átalakult, és nem feltétlenül az előnyére.

Forrás: Independent

Karakteridegenség

A történet ott kezdődik, ahol a 7. rész végén abbahagytuk: 19 évvel a roxforti háború után Harry és fia Albus a 9 és 3/4-edik vágányon búcsúzkodnak, a fiú pedig aggódva kérdezi meg az édesapjától, hogy mi lesz, ha a Mardekárba kerül. Harry megnyugtatja, hogy nincs azzal semmi baj, hiszen az egyik férfi, aki után a nevét kapta, szintén Mardekáros volt. (Persze lehet sejteni, mi lesz itt az első bonyodalom, a legtöbbeknek már a 7. részben is nyilvánvaló volt.)
Hatalmas ugrás volt ez már a hetedik rész végén is, én például már anno is abban a táborban voltak, akik szerint teljesen felesleges volt, millió meg egy sokkal jobb módja lett volna befejezni Harryék történetét. Majdnem két évtized eltelt mióta utoljára láttuk a három jóbarátot, akkor minden lépésüket követtük, most hirtelen azt se tudjuk, kik ezek az emberek, csak kaptunk belőlük egy gyors ízelítőt.
A dráma elég nagy problémája pedig pont az, hogy valamiért szinte minden eddig ismert szereplő máshogy viselkedik, mint azt várnánk tőle, vagy épphogy annyira kiszámítható, hogy az már fáj.
Persze itt is bejön az, hogy nagyon száraz olvasva az anyag, a színészek rengeteget tehetnek (és állítólag tesznek is) bele, mégis úgy tűnik, mintha minden szereplőnek egyetlen tulajdonságát emelték volna át a regényből a drámába. Hermione okos, Harry mindenkit szeret, Malfoy a hülyeségig büszke, McGalagony szigorú. A legcsúnyábban azonban Ronnal bántak el, aki mindössze annyit szerepet kapott, hogy néha becsoszogjon a színpadra, elnyomjon valami rossz poént, majd nevetve elismerje, hogy rossz volt. Kétségtelen, hogy Ron a regényben sem rendelkezett olyan sok kiemelkedő tulajdonsággal (épp ezért volt olyan tragikus karakter), de ez azért nagyon túlzás.

Kegyetlen csavar - hiányos jövőkép

Szeretném, ha spoilermentes maradna a poszt, így nem fogom kifejteni melyik csavarra gondolok (valószínűleg aki olvasta, ki fogja találni), de van egy csavar a történetben, amelyet valószínűleg soha nem fogok megbocsátani Rowlingnak, mert nem hiszem el, hogy megengedte, hogy bekerüljön a történetbe. Nem olvastam túl sok fanfictiont, de pontosan egy olyan húzás van benne, amely szerintem a legolcsóbbakba kerülhet csak bele. Tökéletesen karakteridegennek tartom, ami miatt voltaképp maguk a horcruxok is teljesen feleslegessé váltak volna...
Emellett a darab annyira a múltra koncentrál, annyira görcsösen kapaszkodik a regényekbe (különösen a Tűz serlegébe), hogy csak egészen minimális infót kapunk, hogy mi is van a jelenben, mi történt, mióta a regények abbamaradtak.
Rengeteg dolog van elhintve és mind borzasztó érdekes, még jobban is érdekelnek, mint maga a történet. Rengeteg olyan dolog volt elhintve, amely hatalmas kérdőjeleket hagyott maga után, valószínűleg egy borzasztó tragikus történetet takart, vagy egyszerűen csak izgalmas lett volna többet tudni róla. És itt jön össze nekem az egész: kicsit úgy tűnik nekem, mintha nagyon könnyen meg akarták volna úszni az egész balhét. A bevétel garantált volt, a hisztérikus embertömeg szintén, így mintha egyszerűen nem fektettek volna elég energiát abba, hogy egy olyan történetet alkossanak, amely tényleg beleillik Harry Potter történetébe. Sokan állítják is, hogy a darab tulajdonképp nem is számít a kánon részének - én pedig ezzel sajnos egyetértek. Nagy kár, mert szuper lehetett volna.

Összegzés

Fájó szívvel ugyan, de csak azt tudom mondani, hogy nem marad le sokról, aki nem olvassa el a Harry Potter és az elátkozott gyermeket. Nagyon fáj kimondani, de igazán semmi olyasmi nincs benne, ami igazán megmaradt bennem a csalódáson kívül.
Többfelől hallani, hogy Rowling eredetileg nem is akarta kiadni a szövegkönyvet, annyi volt a célja, hogy miként annak idején a regényekkel egy generációt vett rá az olvasásra, most a színházba járásra akarta ösztökélni a népet. A kiadók azonban voltak annyira szemfülesek, hogy erőltessék a kiadást, hatalmas bevételt remélve - ami meg is volt.
Hozzá kell tenni tehát, hogy a darab maga nagyon jó kritikákat kapott, és állítólag érdemes megnézni, mert hihetetlen színpadi trükköket vonultatnak fel, hogy a varázslatot megjelenítsék, ráadásul állítólag a színészek is remek munkát végeznek a sablonos karaktereken, teljesen szerethetővé téve őket.
Én valószínűleg azért adnék a darabnak egy próbát, a szövegkönyv pedig azért elég jól mutat a polcon a többi Harry Potter mellett - mégis tőlük kicsit odébb, csak a rend kedvéért.

Egy komoly YA - Philip Pullman: Rubin és füst

A bíbor szirom és a fehér után nem bírtam elszakadni a viktoriánus Londontól, így előszedtem egy régesrég, még kamaszként olvasott regényt, Philip Pullmantől. Őt a legtöbben valószínűleg az Arany iránytű miatt ismerik, mégis érdemes egy pillantást vetni a Sally Lockhart quartettre, annak is az első kötetére.

YA vagy sem?

Bár Sally Lockhart egy fiatal lány, és magát a regényt is elsősorban fiataloknak hirdetik, szerintem mindenképp a felnőttebb korosztálynak szól igazán. Ebben az ifjúsági regényben nincs varázslat, csak nagyon sok ópium, szegénység és reménytelenség, valamint veszély. Sally nem a tipikus példakép, mégis talpraesett, feltalálja magát, megoldja a saját gondjait és nem utolsó sorban feminista is.
Szokatlan szetting egy ifjúsági regényhez, nekem azonban, aki alapvetően nem kedveli a műfajt, üdítő újdonság volt.
Jellegzetesen az a történelmi regény, amely nem fél mélyebben belemenni a részletekbe, nem riad meg attól, ha a helyszín koszos, ha az emberek betegek, ha nem szép, amit az olvasó elé tár. Bennem például annak ellenére, hogy kamaszként nem hagyott mély nyomokat a regény, egy jelenet, amely egy ópiumárus házában játszódik, egészen máig megmaradt az emlékeimben (másra nem is igazán emlékeztem, mikor belekezdtem újra).

A BBC sorozatot is késziitett a regényekből

Akciódús thriller - realisztikusan

A regényben folyamatosantörténik valami, rengeteg a suspense, az olvasó szinte csak kapkodja a fejét a fordulatok után. Történik mindez úgy, hogy a történetben lévő akció sosem értelmetlen, mindig látszik, hogy a hőseink nem azért küzdenek (néha vérremenően), mert epp úgy tartja a kedvük, vagy mert az vagány, hanem mert nincs más megoldás.
Szintén nagyon szimpatikus, hogy egy harc után vanank sérüléseik, helyenként komolyak, amelyeket kezelni kell. Nagyon sok YA regénynél én ezt szoktam hiányolni. A főhösökön ejtett sebek vagy nem komolyak, vagy annak ellenére is lazán tovább ugrálnak és harcolnak, hogy mondjuk eltört három bordájuk.
Itt valódi, hús vér embereket látunk, akiknek fáj is valami néha, sőt van, hogy félnek is.

Philip Pullman

Összesítés

Megint nem tudtam igazán részletekbe menni, hiszen mégis krimiről van szó, egy kisebb spoiler is teljesen el tudná rontani. Így aztán csak annyit tudok mondani, hogy mindenképp ajánlom a regényt azoknak, akik valami olyan fiataloknak íródott regényt szeretnének olvasni, ami kicsit más, mint a többi.

10+1 "BDSM" klisé: Tara Sue Me - Az alávetett

A BDSM könyvek egy újabb csemegéjével érkezem, amely valamilyen oknál fogva idén jelent meg Magyarországon, pedig a Szürke ötven árnyalata egyik forrása volt annak idején. Az ilyen műfajú regények egyik legerősebbjének gondolom, kezdem azt is gondolni, hogy igazából ez indította el igazán a műfajt, ebből jöttek azok a klisék, amelyektől már mindannyian kezdünk megőrülni. Ezeken a kliséken keresztül viszont szerintem nagyon jól meg lehet mutatni, miben is erősebb ez a regény, mint a többi társa.

1. Gazdag pasi, nem olyan nagyon gazdag lány
A lány vagyona variálható, mindenesetre mindenképp kevesebb pénze van, mint a pasinak. Sokan rótták fel annak idején a Szürkének is, hogy egész másképp alakult volna a történet, ha Christian csak egy sima csóka, aki nincs kitömve pénzzel. A helyzet itt is adott, férfikarakterünket szétveti a lóvé, így nem nézik mezei erőszaktevőnek.

2. Az elválaszthatatlan legjobb barát
Lehetőleg együtt lakik a hősnőnkkel, vagy legalábbis közel hozzá, hogy minden létező szotuációban eljátszhassa a felnőttet, vagy erkölcsi támaszt nyújthasson. Ő maga nem űzi a hősnő szexuális vágyait, így néha szülői fejcsóválással kezelheti a a hősnő párkapcsolati fordulatait.

3. Az elválaszthatatlan legjobb barát + a pasi rokona
Az elválaszthatatlan legjobb barát természetesen összejön a hősnő pasijának rokonával, így minden fontosabb eseménynél ott lehet, segítheti a hősnőnket.

4. Első találkozás a pasi irodájában
Biztosítandó, hogy a férfi főszereplő egyből autoritatív szerepben jelenjen meg, a hősnőnk először a pasi irodájában találkozik vele. Ideális esetben van egy recepciós hölgy is aki bevezeti az irodába.

5. A pasinak önmagáról elnevezett cége van
Ez a pont azt hiszem sok magyarázatot nem igényel. (West Industries, Grey Enterprises, Crossfire, stb.)

6. A pasi minden barátja egyből látja, hogy a hősnővel egymásnak lettek teremtve
Ideális esetben ezt a pasi egyik barátja vagy rokona közli is a hősnővel, hogy ezen rágódhasson egy darabig. A pasi természetesen kivirágzik, amint a hősnővel van, sose viselkedett így előtte. A hősnő a pasinak nem tipikus esete, mivel barna a haja, a pasit pedig azelőtt mindig szőkékkel látták. De ez a kapcsolat most tényleg más, mint az eddigiek.

7. A pasi érzelmileg labilis egy gyerekkori trauma miatt
Lehetőleg egy örökbefogadott árva is emellett. Amúgy nem lenne ilen furcsa szexuális ízlése, próbál is megváltozni, különösen a hősnő megjelenése miatt. Mindig bajosan mutatja ki az érzelmeit, a hősnő szerelmével eleinte nem tud mit kezdeni.

8. Legalább egy mondvacsinált probléma miatt van egy nagy konfliktusa a szerelmespárnak
Mindenképp olyan probléma kell, amelyet igazából egy óra beszélgetéssel meg lehet oldani, de a férfi problémái miatt ez nem megoldható. Maga a probléma is legtöbb esetben a férfi érzelmi labilitásában gyökeredzik. A pár legalább egy héten át gyötrődik, mire tudnak magukkal kezdeni.

9. A pasi mindennél kicsit félrebillenti a fejét, amelyet legalább egy kicsit érdekesnek talál
Valamilyen oknál fogva ez a mozdulat nagyon népszerű domináns férfiszereplőknél.

10. Szerződésben rögzítik a feltételeket
Vagy legalábbis megjelenik egy szerződés a regény folyamán. Lehetőleg tartalmazza, hogy a hősnőnek rendszeresen ennie kell és edzéstervet is kap, amelyet szigorúan be kell tartani. Az alávetettben pluszban az is meg van adva, hogy a hősnőnek minden nap legalább 8 órát kell aludnia.

+1 A regény minimum trilógia, hogy a sztorit jó sokáig el lehessen húzni
Tara Sue Me esetében a trilógia inkább két kötetnek számít, mivel a 2. rész TELJESEN ugyanaz, mint az első, csak a pasi szemszögéből. Szó szerint, mivel még csak minimális plusz információt sem ad hozzá az eredeti történethez. A harmadik részt még nem olvastam, majd talán egyszer.

Összesítés

A felsorolt klisék ellenére Az alávetett kiemelkedik az összes többi hasonló műfajú regény közül. Valószínűleg ez azért is van, mert ez volt az egyik első történet, amely népszerű is lett, a Szürke könyvek és a Crossfire könyvek is ebből a regényből építkeztek. Nagyságrendekkel jobb minőségű, mint keőobbi társai.
A két főszereplőnk szinte már tényleg árnyalt és érdekes, különösen a pasinál jó látni, hogy a csodálatos test és a szexgépezet ellenére nyomokban emberi lényt is tartalmaz. Bár a mellékszereplők felszínesek és sablonosak, egyáltalán nem idegesítőek, annyira útban sincsenek a történetnek, helyenként még előre is viszik a történetet, így még létjogosultságuk is van.
A történet semmi meglepő elemet nem tartalmaz, ennek ellenére mégis olvasmányos, az olvasó figyelmét is leköti.
A szexjeleneteken látszik, hogy az írónő legalább egy hét kutatómumkát belefektetett a dologba, szinte már tényleg lehet BDSM-nek nevezni azt, amit a szereplőink csinálnak, bár itt is a legtöbb esetben eléggé finom jeleneteket látunk. Kicsit több érdekesség mehetett volna. Ennek ellenére mindegyik izgi, nem repetitívek. Persze itt is megvan, hogy a hősnő már attól mindig elszáll, ha a pasi ránéz, de ezen túllépve még életszerű is.
Külön kiemelném, hogy a megfogalmazáson látszik, hogy az írónő talán még fogalmazni is tud. Nem akartam minden mondatot átírni, ami alapból jó pont.
Ha csak egyetlenegy ilyen műfajú regényt akartok elolvasni, én ezt javaslom.

Még egy utolsó dolog, a hősnőnk tudatalattija természetesen ebben a regényben is megszemélyesül.
Ja igen, a két szereplő nevét már elfelejtettem.

Michel Faber: A bíbor szirom és a fehér

Egy külföldi youtuber ajánlása alapjan rendeltem meg a regenyt, mert rengeteg olyasmivel kecsegtetett, ami alapvetően érdekelni szokott egy történetben. Az 1800-as évek Angliája, a szegények és gazdagok mindennapi élete, a régi London, egyszóval egy életközeli történelmi regény. A prostitúció pikáns témája már tényleg csak fűszerezi a dolgot. Hatalmas kötetről van szó, 900 apróbetűs oldalon keresztül követhetünk több szereplőt is. Én végtelenül élveztem, rengeteg dolog megfogott benne, párat most el is sorolok.

Bűnös leskelődés

A regény az első oldalaitól kezdve egészen magával ragadja az olvasót, ennek oka pedig nem más, mint a narrációs technika. A mindentudó elbeszélő ugyanis nem csak mesél, hanem ki is szól az olvasónak, gyakorlatilag végigvezeti az eseményeken. Az egész történet is egy az olvasónak szóló figyelmeztetéssel indul: Watch your step, jeep your wits about you; you will need them. (Vigyázz, hová lépsz, tartsd magadnál minden leleményed; szükséged lesz rájuk.)

Folyamatosan irányítja az olvasó figyelmét, mint egy idegenvezető. Maga a narrátor is szereplővé válik a regényben, a legfontosabb kapocs a szereplők és az olvasó közt. Ő pedig ezt ki is használja, folyamatosan játszik azzal, hogy néhol háttérbe vonul, eltűnik, hogy a szereplők is tudjanak érvényesülni, néha pedig váratlanul megjelenik, hogy átrángassa az olvasót valahova máshova.

Annyira intenzíven ránt így be a történet, hogy az olvasó egy ponton már szinte kényelmetlenül érzi magát, mintha leskelődne. Különösen erős ez az érzés akkor, amikor a szókimondóbb, nyersebb részekhez érünk, de erről még úgyis lesz szó.

Én most olvastam először ilyesmit, és teljesen magával ragadott, a könyv talán  legnagyobb erősségének gondolom, amiért már önmagában is érdemes belekezdeni.

Oxford Street, London, 1875

Londoni látkép

Aki szereti a történelmi regényeket tudja, hogy mennyire fontos az, hogy tájékozódni tudjunk térben és időben, felismerjük, hogy épp merre járunk, szinte halljuk a lovaskocsik zörgését és magunk előtt lássuk a korabeli ruhák minden kis csipkéjét. 

Faber regényében ez is megvan, a legapróbb részletig mindent láthatunk, akár azt is, hogy milyen fogamzásgátlási módszereket használtak a korabeli prostituáltak. 

Tényleg minden gyönyörű és elborzasztó részét megmutatja a viktoriánus Londonnak, köztük például olyasmiket is, amiket akkoriban se mondtak igazán ki. A Guardian például azt írta a regényről, hogy Dickens ilyet írt volna, ha megtehette volna. 

Itt pedig el is értünk ahhoz, ami külön érdekesség: a szexualitás. Mivel a történet főszereplője egy Sugár nevű prostituált, evidens, hogy elég sok a meztelenkedés és a felnőtt tartalom. A test, az érzékek a regény egyik fókusza, és nem épp úgy közelíti meg a dolgot, ahogy azt feltétlenül várnánk. Végtelenül nyers, egyáltalán nem az élvezeteket mutatja meg, sokkal inkább azt, amikor valami nem jó. Emiatt is van az olvasóban egy bizsergő érzés, hogy valamiért egyszerűen semmi nem stimmel.

Betegség

Minél előrébb haladunk a történetben, egyre inkább érezzük azt, hogy egyszerűen senki nem viselkedik úgy, mint kéne. Valahogy minden szereplőben idővel csak azt látjuk, ami nem jó, ami sötét és reménytelen hangulatot kelt.

Ennek ellenére a karakterek a végletekig részletesek, kidolgozottak, érdekesek. Nekem egy ponton olyan hangulatom lett a regény olvasásától, mint amit akkor éreztem, mikor a Requiem egy álomért láttam. Aggdtam értük, segíteni akartam nekik, de esélyem se volt, így csak a teljes reménytelenséget éreztem.

Mindeközben pedig a regény sötét volta ellenére is izgalmas maradt, ķözben pedig nem rugaszkodott el a földtől, valóságos maradt.

Összegzés

Rengeteget tudnék még írni a regényről, de csak annyit mondanék: talán az elmúlt öt évem egyik legjobb olvasmánya volt, az egyik kedvencemmé vált. 

Ha már esetleg valaki olvasta, azt is hozzátenném, hogy érdemes megfigyelni, milyen hasonlóságok vannak a Jane Eyre és eközött a regény között.

Kifejezetten csak felnőtteknek ajánlanám, közülük is csak azoknak, akik bírják az erősebb témákat.

A regényből egyébként sorozat is készült, talán arra is érdemes egy pillantást vetni.

Tinidráma - John Green: Alaszka nyomában

Nemrégiben kocsival mentem egy hosszabb útra, és arra gondoltam, megpróbálkozom egy hangoskönyvvel. Az élményről egy másik posztban írok majd, addig is lássuk magát a regényt. Eddig mindig tartózkodtam John Green regényeitől, valahogy túl nagy felhajtás volt a Csillagainkban a hiba körül. Gondoltam egy másik regénnyel indítok, és szerintem nem döntöttem rosszul.

Első minden

A történet egy teljesen semmilyen főszereplővel indul, aki rávette a szüleit, hogy bentlakásos iskolába költözzön, mivel ettől azt reméli, hogy végre beindul az élete. Eddig nem voltak barátai, nem volt szerelmes, nem bulizott, híres emberek utolsó szavait gyűjti, és az anyja szervez neki búcsúbulit, amire szinte senki nem megy el. A srác tehát egy jelentéktelen senki.

Természetesen amint megérkezik az új iskolába, minden megváltozik, hirtelen csüggnek rajta a haverok, dohanyozni kezd, és természetesen megjelenik Alaska, a különc nagymenő lány is.

Az iskola meghozza a várt változásokat, majd bekövetkezik egy tragédia, amely felforgatja a baráti társaság életét.

Szerethető karakterek

Bár Alaska számomra egy teljesen jelentéktelen kislánynak tűnt, aki a flegmaságával menőzik, arra jöttem rá, hogy tinédzserként nyáladzó csodálattal viseltettem az Alaska-félékért. Biztos van valami oka, talán az, hogy fiatalként elképesztő azt látni, ha valaki minden szabályt fel tud rúgni.
A fiúkról leginkább egy csomóban lehet beszélni, szerintem teljesen jól szimbolizálnak minden karaktert, amely feltűnhet egy iskola keretein belül. Édesek, ahogy mindannyian próbálnak a lehető legvagányabbak lenni, kellemes nosztalgiát kelthetnek mindenkiben, aki már túl van a kamaszkoron.

Érdekes stílus

Amint azt valószínűleg sokan tudjátok, John Green a youtube-on is tevékenykedik videóbloggerként, és azon kevés youtube-írók egyike, aki előbb volt író, mint vlogger. Ez látszik is, minőségben messzemenően jobb a könyve, mint bármelyik más vloggernek, erről a tèmáról is egyszer majd talán írok egy szösszenetet.
Ami nekem kicsit furcsa volt, hogy eszméletlenül rá lehet ismerni a beszédstílusára a regényben, ami engem kicsit meglepett. Valahogy mindig is úgy gondoltam, hogy íróként kicsit más hangnemet vesz fel az ember, belebújik valaki más bőrébe bújik.
Miles azonban előttem egész végig egy tinédzser méretű John Greenként jelent meg, ami szerintem nem túl jó. Igenis, legalább valamiben legyen már más a regénye, mint ő maga.

Értékelés

Kamaszként olvasni szerintem hatalmas élmény lehet a regényt, mindenki találhat olyan szereplőt, akiben magára ismer, akivel azonosulni tud.
Én, aki kiléptem már a kamaszkorból, nagyon sokszor találtam unalmasnak a történetet, azok a dolgok, amik a szereplők számára egész monumentálisak voltak, nekem már lejárt lemez volt.
Felnőtteknek teht nem ajánlom annyira meleg szívvel, fiataloknak azonban remek élményt nyújthat.  

Bridget Jones férfiaknak - Nick Hornby: Pop, csajok, satöbbi

Az Egy fiúról utáni hatalmas lelkesedésemben egy könyvesbolti keringés során lecsaptam Hornby egy másik nagyon híres regényére is, hátha ugyanolyan élvezettel fogom olvasni, mint azt. Ez volt a Pop, csajok, satöbbi, amely egy 30 feletti, megkeseredett férfiról szól, azzal hirdetvén magát, hogy megmutatja, mi is van a férfiagyban, mindenkinek ajánlott. Lássuk, tényleg így van-e.

Rob Fleming és Bridget Jones

Már mikor a fülszöveget elolvastam, szinte biztos voltam benne, hogy ez a regény adta az inspirációt a Bridget Jones Naplójához. Direkt utánanéztem, Hornby regénye 1995-ben jelent meg, Fieldingé pedig mindössze egy évvel később, 1996-ban, és egész biztos vagyok benne, hogy ez nem véletlen, már csak az ezredforduló körüli szingliségközpontúság, meg ilyesmik miatt sem.
Végtelenül érdekes lehet egymás után elolvasni a két regényt (én nem fogom, herótot kapok sajnos Bridgettől...), mert tulajdonképpen ugyanazt a problémakört járják körbe, a két nem két teljesen különböző szemszögéből. Mindenkinek vannak elfojtott érzései, mindenki gyötrődik valamin, mindenkinek félresiklott egy ponton az élete, de ha visszavezetjük, mindketten tulajdonképpen ugyanabból az okból szenvednek. Rob és Bridget is úgy érzi, hogy az élete sokkal jobban is sikerülhetett volna, de beléptek abba a korba, amikortól már elég valószínű, hogy soha nem fogják tudni helyrehozni az addig okozott kárt. Kétségbeesetten próbálják menteni, ami még menthető.
Bónusz, hogy mindketten a párkapcsolati problémáikat okolják mindenért, erre például remek szemléltetés Hornby regényében, hogy rögtön azzal kezdődik, ahogy Rob elmeséli, melyek voltak azok a szakítások, amelyek miatt jelenleg ott tart, ahol.
Nagyon érdekes lenne részletekbe menően összehasonlítani a két regényt, ha bárki megtenné, érdeklődve olvasnám!

Rob és az életközépi krízis

Térjünk át magára a regényre. Hornby stílusa elképesztően olvasmányos, szinte már fontolgatni kezdtem, hogy talán a focis könyvét is elolvasom, talán még azt a sportot is érdekessé tudná nekem tenni, amelytől amúgy minden porcikám irtózik. Najó, ennyire nem vagyok még elvetemült.
A lényeg, hogy Rob Fleming története engem eléggé magával ragadott, értékeltem azt a tragikomédiát, amely voltaképp az egész regényt masszívan átitatja. Szinte minden humoros rész keserédes és tulajdonképpen végtelenül szomorú. Rob ordít a szeretetért és egy kis megértésért, de tulajdonképpen semmit nem tesz azért, hogy meg is kapja.
A munkájában kész csődtömeg és semmilyen apró lehetőséget nem ragad meg azért, hogy valamit változtasson a helyzeten. Én például teljesen fennakadtam azon, hogy minek kell egy épphogy működő lemezboltba két alkalmazott, akik közül ráadásul az egyik semmit nem csinál, inkább elűzi a vevőket, mint vonzza őket, ráadásul soha nem ér be időben. Ha Robnak egy kevés tartása is lenne, rég kirúgta volna a balekot.
Rob azonban baromi kényelmesen elvan, lavírozgat a dagonyában, esze ágában sincs kijönni. Aztán elhagyja a barátnője, amitől valami mégis elindul benne. Itt kezdődik a regény is.
Arról, amit Robban látunk végigmenni, életközépi krízisként találtam infót, tükörfordítás lehet az angol kifejezésről (midlife crisis). Kicsit érdemes utánaolvasni a dolognak, Rob egy nagyon ékes példája a jelenségnek. A lényege annyi, hogy a 30-as évei közepe felé egyszer csak ráébred, hogy nem elégedett az életével, rá akar jönni mi a probléma. Érdekes, hogy ez elsősorban férfiaknál jelentkezik.

Az egész a nők hibája

Rob talán a probléma legegyszerűbb kiútját keresi, gyakorlatilag minden problémát azzal magyaráz, hogy valamelyik korábbi kapcsolata miatt van. Egy nő miatt hagyta ott az egyetemet, egy nő miatt alacsony az önbecsülése, és a többi.
Ha azonban végiggondoljuk, nem nagyon jellemző ez az emberre úgy általában? Sokkal egyszerűbb valaki másra kenni a saját rossz döntéseinket, mindenki elköveti ezt az élete során, lefogadom, hogy nem is egyszer. Rob pontosan ezt szemlélteti, talán kicsit felnagyítva.
Nem gondolom, hogy olyan óriási ellenérzése lenne a nőkkel szemben, sokkal inkább az az ő nagy problémája, hogy nem tud szembenézni a saját rossz döntéseivel.
A regényben megjelenő női karakterek egyébként eléggé egypólusúak, Laura összességében szimpatikus, de látszólag ugyanolyan életközépi krízisben szenved, mint maga Rob. Az amerikai énekesnő pedig ennél amerikaibb nem is lehetne, bár szerintem üdítő színfolt volt a sok fásult brit között.
A fiúk megfelelően szórakoztatóak, a non-stop ötös listázás elég mókás, emlékeztet arra az elméletre, amit egyszer egy standupostól hallottam. Azt mondta, hogy a nők elméje úgy máködik, mint egy nagy-nagy kaotikus raktár, amibe mindent behánynak, minden mindennel összefügg. Ezzel szemben a férfiagy inkább egy polc, amelyen dobozok vannak, minden dobozban csak egy típusú dolog van és frusztrálja őket, ha valamit nem lehet könnyen bedobozolni. Szerintem az ötös lista is valamilyen formában ehhez kötődik.

Összesítés

A Pop, csajok, satöbbi szerintem egy remek gondolatébresztő az elégedetlen felnőttekről. Nagyon olvasmányos, szórakoztató, nem kifejezetten vicces, de ez elsősorban azért van, mert olyan keserű az egész. Nem is egy nagyon hosszú olvasmány, egy próbát szerintem mindenkinek megér.
Tényleg érdemes lenne együtt olvasni a Bridget Jones Naplójával, esetleg egyszer összehozni a két főszereplőt, szerintem remekül megértenék egymást.
Fordításban is nagyon szuper, M. Nagy Miklós szerintem teljesen jól elkapta Hornby stílusát, gyakorlatilag minden poén átjön.
(Egyetlen egy mondat volt, amin azóta gondolkodom, hogy lehetne igazán jól lefordítani. Magyarban az "öt órás borosta már inkább fél hatos" volt, ha jól emlékszem, bár szinte biztos nem pontosan idéztem. Ez ugye az angol "five o'clock shadow" kifejezésből jött, ami valóban a borostát jelöli, így van egy külön nagy poénértéke az angol nyelven beszélőknek, hogy megcsavarja, hogy már inkább "half past five o'clock shadow". Egyszerűen nem tudom kitalálni, hogy lehetne ezt ugyanennyire humorosra megcsinálni magyarul. )
Én mindenképp ajánlom olvasásra, ráadásul most rengeteg könyvesboltban láttam féláron, kicsit több, mint egy ezresért! Ha pedig az olvasáshoz nem hoztam meg a kedveteket, a film szerintem mindenképp megér egy próbát, John Cusack remek Rob Fleming. :)

Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka

Nagyon régóta volt az olvasási listámon A szél árnyéka, nem teljesen értem, miért nem olvastam el előbb. Nagyon vonzó téma, gyakorlatilag csak jót olvastam róla, ráadásul egy jó hosszú regény (jobb szeretek olyan regényt olvasni, amely jó sokáig velem marad és nem végzem ki egy délután alatt). Nem is okozott csalódást, a könyv nagyon jó olvasásélményt és egy kis gondolkodnivalót is adott nekem.

Történet könyvrajongóknak

Akit kicsit is érdekel az olvasás, az írás, a könyvkiadás, a fordítás, a szerkesztés, a könyveladás és bármi más, ami könyvekkel vagy olvasással kapcsolatos, az biztosan találni fog valamit ebben a regényben, amely magával ragadja.

Ráadásul aki tényleg a könyvszakma valamely részén dolgozik, kicsit meg fogja találni önmagát a regény oldalain. Mivel én magam fordítással is foglalkozom, nekem Nuria Monfort volt ez a karakter, félre kellett tennem a regényt, hogy vihogjak kicsit, mikor elolvastam azt a részt, amikor megismerjük hogy néz ki a lakása és az íróasztala - mert többé-kevésbé ez tényleg így van.

A regény során ráadásul a történetmesélés és írás szinte minden formája megjelenik: van vers, van levél, van naplóbejegyzés, van önéletrajz, van mesélés (mármint szóban) és még egy csomó féle mód, ahogyan egy történet eljuthat a befogadójához.

Külön szuper, hogy eddig mindenkitől, aki olvasta, azt hallottam ,hogy elgondolkodott azon, neki melyik volt az a regény, ami ennyire megragadta őt, vele maradt akár éveken át. Persze én is elgondolkodtam ezen, újra is olvastam a napokban, talán még egy posztot is fogok írni róla.

Carlos Ruiz Zafón

Latinos mese az életről

Ahogy olvastam a regényt, nekem folyton az jutott eszembe, hogy pontosan ilyennek képzeltem egy spanyol könyvet. Zafón regénye az első spanyol regény, amelyet olvastam, és tudom, hogy egy regény alapján nem lehet kijelenteni valamit, nekem mégis az volt az érzésem, hogy abba tökéletesen beleillett a stílusa, amit a spanyol kultúráról és a latinos habitusról tudok. 

Kicsit meseszerű az egész, rengeteg metafora, attól eltekintve, hogy az egész történet a való világban, Barcelona utcáin játszódik, egész varázslatosnak tűnik. 

Helyenként talán pontosan emiatt nehéz olvasni, még a mellékszálaknak is mellékszálai vannak, még a metaforának is metaforája van. Idegtépőnek nem mondanám, de párszor megkérdeztem magamtól, hogy voltaképp miért is kellett az a regénybe. A végére azonban összeáll, semelyik plusz infó nem azért van, hogy az olvasó dolgát nehezítse, a regény végére valóban teljes lesz a kép, mindenkit megismerünk.

Barcelona, Sagrada Familia

Nyomozás Barcelonában

Nekem sok időbe telt, mire leesett, de a regény központi szála voltaképpen egy krimi. Halleluja, még jó, hogy odáig vagyok a krimikért. A rengeteg történet és kaland, amelyen Daniel Sempere keresztülmegy, voltaképp mind arra szolgál, hogy kiderüljön, mi történt (a regénybeli) A szél árnyéka írójával, Julián Carax-szal, valamint, hogy ki az a rejtélyes alak, a Danielt követi mióta kapcsolatba került a könyvvel. 

Elképesztően izgalmas történet rajzolódik ki, az utolsó száz oldal során tényleg minden összeér. 

Persze megeshet, hogy mire eljutunk addig, ahol tálcán kínálják a megoldást, már rég kitaláltuk mi a helyzet, de még így is nagyon érdekes látni, ahogy a szerző megmutatja mi történt. Szerintem nagyon szépen van megoldva a magyarázat, ha másért nem is, ezért biztos megéri eljutni az utolsó oldalakig. Bár a regény közepe felé eléggé leül a nyomozás, nem nagyon történik sok izgalmas dolog, elszaporodnak a feleslegesnek tűnő mellékszálak, én mindenképp azt mondanám, maradjatok a szereplőkkel, érdemes.

A regény karakterei ráadásul mindannyian magával ragadóak, Daniel szerintem korrekt főhős, Fermín Romero de Torres elbűvölő, kellemes őket követni. Fermín ráadásul véget nem érően szórakoztató, biztosra veszem, hogy mindenkinek az ismeretségi körében van egy ennyire bolond, szabad lelkű ember.

Összesítés

Akik szeretik az olvasást, érdeklik őket a könyvek, azoknak mindenképpen ajánlom Zafón regényét. 

Elég nagy olvasmány, helyenként nem is igazán egyszerű, kihívásnak mindenesetre szuper és megéri az erőfeszítést.

Kb. 16 éves kortól ajánlom, nem is feltétlen a felnőtt tartalom miatt, egyszerűen csak azért, mert mindenképp be kell nőjön az ember feje lágya egy egész kicsit, hogy maximálisan kiélvezhesse azt, amit ez a regény nyújthat.

Utána pedig tényleg érdemes elgondolkodni: nektek melyik volt az az olvasmány, amely meghatározó szerepet kapott az életetekben?
U.I.: A mostani magyar kiadás végén a Tűzrózsa című novella is ott van, amely az Elfeledett Könyvek Temetőjének történetét meséli el.

A könyv egyébként egy trilógia első kötete, még gondolkodom, hogy el szeretném-e olvasni a második részt. Nem azért, mert nem érzem érdemesnek a folytatásra, egyszerűen csak anyira teljes és szép képet adott a lezárással, hogy félek, a második nem érné el az elvárásaimat. Ha van, aki olvasta, ti mit ajánlanátok?

Ken Follett: Évszázad Trilógia

Még régebben olvastam végig ezt a könyvsorozatot, de továbbra is rengetegszer kapom magam azon, hogy felhozom egy beszélgetésben, ajánlgatom másoknak, gondolkodom rajta. Úgy vagyok vele, hogy szívem szerint mindenkinek, aki még nem olvasta, a kezébe nyomnám, hogy tessék elolvasni, utána beszélhetünk (hozzátéve, hogy akkor már csapja hozzá A katedrálist is, de most nem ez a lényeg). Kötelező mindenkinek, aki kedveli a történelmi regényeket, mert ennél átfogóbb, nagyobb volumenű történelmi regényt én eddig nem ismerek.

Alapok

Amint azt valószínűleg már sokan tudjátok, az Évszázad-trilógia 5 család történetét kíséri végig a 20. század során. A családok tagjait követve megismerhetjük, mi történt Oroszországban, Angliában, Amerikában, Németországban és úgy egyáltalán a világban az első (Titánok bukása) és második világháború (A megfagyott világ), valamint a hidegháború (Az örökkévalóság küszöbén) alatt.
Egy teljesen szokványos Ken Follett történet, a jól bevált formulával (sok központi szereplő sok helyen, valamilyen jelentősebb történelmi esemény során), ez azonban most mégis kicsit nagyobb falat, már csak a regények hosszát is tekintve, hiszem a 3 kötet együtt körülbelül 3000 oldalnyi kalandot biztosít.
A regények felépítése is épp olyan, mint már oly sok Ken Follett regény: folyton ugrálunk a szereplők között, mikor valaki épp unalmassá válna (vagy már épp az izgalom tetőfokán van a sztori), hirtelen új fejezet, másik szereplő, hogy megmaradjon a változatosság. Én kifejezetten szeretem ezt a fajta történetvezetést, mivel a politikai csűrés-csavarást nagy dózisban nagyon tudom unni, itt azonban egy politikai témájú blokk után jön egy kis románc, vagy akció, és máris falom tovább. Ráadásul, mivel folyamatosan történik valami, bármennyire is masszívak a regények, szinte egy levegővétel alatt végigrohan rajta az olvasó.

Kisebb szépségfoltok

Persze izgalmas és kalandos olvasmány, de nem szabad elsiklani a hibái fölött. Follettnek mindig is úgy éreztem, hogy a legnagyobb gyengéje a karakterépítés. Hatalmas segítség, hogy mindegyik regény elején van egy családfa, amelyen minden egyes szereplőről megtudhatjuk, hogy kihez mi köze van. Erre pedig tényleg szükség is van, mivel a legtöbb karakter sablonos, nehezen megkülönböztethető a többitől.
A magam részéről 3 regény alatt nem sikerült megtanulnom a neveket, általában mindenkinek beszélő nevet adtam a fejemben (a nő aki a szavazati jogokért harcol, a popsztár, az orosz srác aki Amerikába ment), mert csak az alapján tudtam megmondani, hogy ki kicsoda, hogy mit tettek. Mindenkinek szinte ugyanolyan a beszédstílusa, a reakcióik is nagyjából megegyeznek minden eseményre.
A felületes karaktereket azonban én el tudom nézni, mivel ha belegondolunk, nem is feltétlenül ők számítanak. A 20. század hatalmas eseményei között voltaképpen eléggé eltörpült az ember, a történetben is így sokkal inkább az események számítanak, mint a karakterek.
(Mondanám, hogy ez talán tudatos döntés volt, de visszatérő probléma ez Follett többi regényében is.)
Ezen kívül sokaknak, köztük nekem is (különösen a harmadik regényben), egyszerűen túl sok volt a politika, túl sokat üldögéltek emberek tárgyalótermekben. Ez azonban annyira nem meglepő, a hidegháború politikai feszültségei azokban a tárgyalótermekben zajlottak, amelyekről olvasunk, tehát nem hiba ez annyira, egyszerűen csak nekem túl sok volt.

Szórakoztató irodalom

A fent említett kisebb problémák ellenére az Évszázad-trilógia véget nem érően szórakoztató. Folyamatosan van miért izgulni, a karakterek (még ha felejthetőek is) nagyon szerethetőek és megérthetőek. Az eseményeket látva (még akkor is, ha valaki soha életében nem tanult történelmet) folyamatosan felmerül az emberben a kérdés, vajon ő mit tett volna, ha épp ő van ott.
Nagyon emberközelivé tesz minden eseményt, nem kerüli ki a szerelmes jeleneteket, de egyik szerelmi szál sem nyálas, vagy szürreális. Minden, ami a szereplőkkel történik, akárkivel megtörténhet. Bár értelemszerűen valamilyen formában mindegyik karakter fontos, jelentős emberré válik (főként azért, hogy első sorban legyenek minden történelmi eseménynél), mindenki csak egy kisember. Egytől egyig olyanok, akik valami nagyobb embercsoportot képviselnek. Vannak itt arisztokratáktól politikusokon és zenészeken át bányászokig mindenféle emberek, akik elsősorban azért küzdenek, hogy boldog életük legyen.
Ettől válik annyira élvezhetővé mindegyik regény, mert mindegyikben (garantálom!) van legalább egy szereplő, akivel bárki azonosulni tud.

Összegzés

Szívem szerint minden szembejövő kezébe nyomnám, mert izgalmas, változatos olvasmány. Szerintem ráadásul egy nagyon jó kapu ahhoz, hogy valaki nekikezdjen történelmi regényeket olvasni.
Mivel a trilógia tényleg minden fontosabb eseményt lekövet, amely a 20. században történt, a helyenként felnőtt tartalom ellenére is, nagyobb gimnazistáknak is mindenképpen ajánlanám, remek kiegészítés lenne a száraz töri órákhoz (amelyeket annak idején pl. én se szerettem), bár természetesen nem szabad mindent készpénznek venni, ami a regényben megjelenik. Egy általános képet viszont ad arról, milyen volt a kis emberek élete különböző társadalmi csoportokban.
Tehát, csak ajánlani tudom!

U.I.: Az egyetlen dolog, amin én például nagyon sokat gondolkodtam, az az, hogy vajon miért hagyta ki Follett szinte teljesen a holokausztot.Talán túl nyomasztó lett volna, nem lett volna olyan szórakoztató, könnyed olvasmány?
Én nem teljesen értem, miért csak nyomokban említi, érdemes lenne erről beszélgetni.

Zene és szeretet - Gayle Forman: Ha maradnék

Már jó pár napja befejeztem ezt a regényt, valamiért mégsem tudtam róla eddig igazán összeszedni a gondolataimat. Több booktuber videója alapján arra számítottam, hogy ez egy gyönyörű, megragadó könyv lesz, valamilyen oknál fogva azonban, bár valóban szép volt, engem kicsit sem ragadott meg.

Nem nehéz olvasmány

Maga a regény körülbelül 200 oldal hosszú, egy délután alatt kivégezhető. Persze nem csak a hossza miatt, nem sok kihívással kecsegtet az olvasás terén. Tökéletes választás, ha valakinek például valamilyen olvasós kihíváshoz még pont egy könyv hiányzik, tényleg nagyon gyorsan végig lehet futni.
Ebben az egyszerűségben azonban mégis boncolgat olyan kérdéseket, amelyeken rendesen el lehet merengeni. A fülszöveg ugyan nem mondja, de voltaképpen szerintem mindenki tudja, hogy a történet azzal kezdődik, hogy Mia és családja autóbalesetet szenvednek, mely után Mia kilép a testéből döntésre kényszerül, hogy visszatér-e a széthullott életébe, vagy inkább a halált választja.
A regény maga talán egy nap alatt játszódik, amíg Mia kritikus állapotban kórházban fekszik, közben pedig kitekintést nyerünk arra, milyen boldog élete volt addig. Mindene a zene, csellistának készül, van egy hiperszuper barátja, aki egyre közelebb kerül ahhoz, hogy rocksztár legyen, a családja pedig igazán idilli.
Remek képet fest arról a történet, hogy egy katasztrófa után mennyire tökéletesnek tűnik minden, ami előtte volt, mennyire eltörpül minden régebbi probléma.
Valahogy mégis, nekem túlságosan egyszerűen volt megoldva az egész, láttuk már ezt a témakört máshogyan, ahol sikerült érdekesebben, árnyaltabban bemutatni, mi is áll egy ilyen döntés mögött.

Kérdéses részek

Én több helyen is fennakadtam a regény gondolatmenetén, valószínűleg ez is az oka annak, hogy voltaképpen nem élveztem annyira az olvasását.
Először is, valószínűleg sokkal könnyebb elfogadni a regény alapkoncepcióját (out-of-body experience), ha valaki alapból is hisz abban, hogy ez megtörténhet. Én az ilyen történetekkel mindig szkeptikus voltam, és itt is az maradtam, a regény sehogy sem tudott meggyőzni arról, hogy ez megtörténhet. Konkrét jeleneteket is tudnék mondani, amikor a regény próbálkozik, de az valamennyire spoileres lenne, szóval nem fogom itt és most felsorolni őket, hogy ne lőjek el semmilyen meglepetést. Olvasás közben esetleg érdemes figyelni, hogy mik is ezek a pontok.
Ha azonban valaki nem hiszi el, hogy megtörténhet, hogy Mia kilép a testéből, akkor értelmét veszti voltaképp az egész történet, hiába tesszük fel a kérdést, hogy menni, vagy maradni? mert voltaképp a döntés nem az ő kezdében van. Pláne, hogy el is hangzik az a mondat, hogy van, amikor nem mi hozzuk a döntéseinket, hanem csak úgy megtörténnek velünk. Így egyszerűen lekerül a süly az egész konfliktusról.
Ráadásul nekem egy picit több volt a közhely, mint kellett volna, egy ponton kicsit úgy éreztem magam, mintha egy életigazságokról szóló idézetgyűjteményt olvasnék.

Karakterek

Sajnos itt volt a másik buktató, legalábbis számomra. A jelenben mindenki szörnyen egysíkú, kicsit olyan érzésem volt, hogy akkor, ha a párbeszédekben felcserélgetnénk a neveket, ugyanolyan hiteles lenne mindegyik. Ez pedig nagy hiba, ha a fő karaktereink, akik miatt Mia esetleg úgy dönthetne, hogy marad, voltaképp nem is érdekesek.
Persze, Mia emlékeiből kiderül hogy mennyi minden érdekes dolgot csináltak együtt, de valahogy akkor is, mindenki vészesen ugyanúgy hangzik.
Senkiről nem tudunk igazán sok mindent mondani, apuka punk, anyuka vagány, öcsi szeretnivaló, a barátnő zsidó, a barát rockzenész, stb. Valahogy senki nem lép túl a neki megadott szerepen, amitől én nem éreztem annyira izgalmasnak őket, mint kellett volna.

Összesítés

Én egyáltalán nem voltam annyira elragadtatva ettől a regénytől, mint amit a rengeteg ajánló és kritika sugallt. Elsősorban olyanoknak ajánlanám, akik még soha nem olvastak ilyen témában, mert nekik rengeteg új gondolkodnivalót adhat a regény.
Aki már olvasott hasonlót, az szerintem unalmasnak és könnyen kitalálhatónak fogja érezni a történetet, inkább ajánlanám helyette A Highgate Temető Ikrei című regényt Audrey Niffeneggertől. Szerintem sokkal érdekesebben mutatja be azokat a kérdéseket, amelyeket ez a regény épp csak karcol.

Egy régi utópia fiataloknak - Lois Lowry - Az emlékek őre

Sok-sok évvel ezelőtt, még általános iskolában kaptam le a sulikönyvtár polcáról ezt a regényt, emlékszem, hogy a borító kapta el a figyelmemet. Nagy lelkesen haza is vittem és végigolvastam, de ennyi volt, nem ragadott meg nagyon, el is feledkeztem róla. Egészen addig, míg egy beszélgetés során szóba nem jött, és kiderült, hogy több ismerősöm is a gyerekkora egyik meghatározó regényének tartja. Szöget ütött a fejemben, hogy vajon engem miért nem ragadott meg annyira, ezért gyorsan újra nekiestem.

Utópia gyerekeknek

Az újraolvasás során nagyon meglepődtem rajta, hogy voltaképp milyen sok részletre emlékszem, ahhoz képest, hogy nem hagyott bennem mély nyomokat a regény. Konkrét jelenetek maradtak meg az elmém rejtett zugaiban, és bizony jól elbújtak, mert barátok közt is legalább 12 éve volt utoljára a kezemben a regény.

Ebből jöttem rá, hogy mennyire jól is van felépítve a regény világa. A végletekig részletes, annyi apróság van, amin el lehet gondolkodni. Ez pedig nem csak a felnőtteknek érdekes, ha ilyen erőteljesen megmaradtak benne ilyen kis részletek, abból én arra következtetek, hogy egy gyereknek is rengeteg gondolkodni valót ad. 

A röhejesen egyszerű világ mögött egy olyan rendszer van, amely gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt egészen lélegzetelállító, az ember jobban körül szeretne nézni benne, többet megtudni róla. Ahogy azonban egyre jobban megismerjük, annál nyomasztóbb és rémisztőbb az egész. Külön erősödik ez azzal, ahogyan a főszereplő is egyre többet lát belőle, vele együtt borzadunk el tőle egyre jobban.

Közösség

A regény szereplői végtelenül egyszerűek - valamilyen szinten ez is a lényege a regény világának. Mindennek és mindenkinek konkrét funkciója van, mindenre van egy szabály, minden azért van, hogy az emberiség fennmaradjon és jól működjön.

Épp ezért a regény egyik kulcsfontosságú eleme a közösség, ez engem talán még jobban megragadott, mint az emlékek és azok őrzője. Órákon át lehetne vitázni arról, hogy az embernek mit és mennyit kellene/kell/illik feladnia önmagából egy közösség érdekében. Elgondolkodhatunk erről kisebb kontextusban is, nem kell feltétlenül a regény világában mozogni. Egy család, egy munkahelyi közösség, egy iskola, mennyi mindent követel meg belőlünk.

A történet ezt szerintem csodálatosan szemlélteti egy fiatal olvasónak, de ez talán mégis inkább egy olyan elem, amely a felnőtteknek okozhat több fejtörést.

Ráadásul nem kevés morális problémát is felvet a regény, például, hogy miért is korlátozták le, hogy minden család-egységben csak egy fiú és egy lány gyerek lehet. Elsőre meglepő, esetleg taszító, mégis, vajon nincs mögötte valamennyi igazság?

SPOILER ALERT

A befejezés

Nálam itt csúszott el a regény. Sajnos ennyi egyszerűen nem elég, mert szerintem ez nem egy olyan befejezés, amely beleillene a regény világába. Jonas egyszerűen elrohan, semmi magyarázat, semmi konkrétum egy olyan utópiában, ahol mindennek megvan a maga helye, minden meg van magyarázva.

Nekem az egyetlen logikus magyarázat az volt, hogy Jonas nem bírja elviselni az emlékek és a jelenlegi világ közötti szakadékot, hogy nem tudja igazán megosztani senkivel, ezért megőrül (magyarázat lenne a szánkós jelenetre). Ehhez a megoldáshoz azonban egyszerűen nekem nem elég drámai a befejezés, hoppon maradtam, hogy mi is a történet igazi vége. 

Kicsit olyan, mintha az írónőnek túl közeli határidőre kellett volna dolgoznia, nem fért bele olyan befejezés, amit elképzelt, így levágta valami köztes megoldással. 

Az is felmerült bennem, hogy egyszerűen csak azóta fejlődött a tinédzsereknek írt utópia/disztópia műfaja és megemelkedett az ingerküszöbünk. Az emlékek őre mégis több, mint 20 éve íródott, azóta rengeteg különböző féle és fajta katasztrófa után helyreállított disztópikus világot és az elleni harcot láttunk, talán csak annyi az egész, hogy már nem tudom úgy értékelni az ilyen "egyszerűbb" befejezést, mint régen.

Összesítés

Nekem továbbra sem lett kedvencem a regény, nem is tartom annyira meghatározónak, mint sokan körülöttem.

Mégis, a regény által felvázolt világ rengeteg érdekes gondolatot és vitatémát vet fel, amelyeken mindenképpen megéri merengeni egy kicsit. 

Fiatal gyerekeknek (szerintem kb. 12 éves kortól lenne ideális, a főszereplő is ennyi idős a regényben) mindenképp jó bevezető lehet a disztópiák világába, de mindenképp érdemes velük leülni, akár együtt olvasni, vagy miután befejezte a regényt, megbeszélni az olvasottakat.

Megj.: A filmadaptációt semmiképp nem ajánlom, a regénynek épp a lényegét nem adja át.

Antiszürke - Sophie Morgan: Az engedelmesség naplója

A Szürke 50 árnyalatának óriási sikerével természetesen megjelent rengeteg másik BDSM-hez kapcsolódó regény is, futótűzként terjedt a téma. Sophie Morgan regénye azzal a kritikával került elém, hogy na ez aztán megmutatja milyen a szürke-történet a valóságban. Érdekes, megosztó élmény volt ezt a regényt olvasni. Egyfelől, mert folyamatosan ott lebegett a szemem előtt, hogy itt aztán az író tudta miről beszél (szemben E.L. James kapuzárási pánikos képzelgésével), másfelől azonban folyamatosan ott volt az is, hogy ez a regény testesíti meg valószínűleg legjobban a BDSM közösség minden ellenszenvét a Szürke-jelenséggel szemben. Több-e azonban Morgan regénye egy ellenkönyvnél?

Mit értek az alatt, hogy ellenkönyv?

Valószínűleg senkinek nem mondok újat azzal, mikor kijelentem, hogy az a tábor, amelyik nem imádta a Szürke 50 árnyalata trilógiát, az fortyogó gyűlölettel támadta. Rengetegen vetették fel azt, hogy James nem arról ír, amit BDSM-ként reklámoz, hanem egy érzelmi terrorban tartott nőről és egy bántalmazó férfiról. Millió cikk jelent meg arról, hogy mennyire veszélyes, hogy ilyen formában hozzák meg középkorú nők kedvét a kötözős szexhez, mert Anastasia Steele története nem egy megegyezésen alapuló BDSM kapcsolatról szól, hanem egy párkapcsolaton belüli erőszakról. Anastasia nincs tudatában annak, hogy mibe keveri magát. Ennél nem fejtem ki jobban, az egésznek az a lényege, hogy rengeteg ellenérzés merült fel a regényekkel kapcsolatban.
Na, Az engedelmesség naplója pontosan ezt lovagolja meg, a BDSM hirtelen popularitását, valamint azt, hogy sokan elkezdtek olyan regényeket keresni, amelyek az igazi BDSM-ről szólnak. Szembemegy mindennel, amit a Szürke-trilógia képvisel, erre pedig a legjobb szimbólum a magyar borító, amely szerintem végtelenül viccesen ötvözi a Twilight és Szürke borítókat.
Érdekes tükröt tart az ellenfelével szemben, megmutatja, hogy valójában mi is történik egy BDSM kapcsolatban. Rengeteget reflektál is rá, ezeken a mondatokon én például nagyon jókat kacarásztam. A kedvenceim között volt az, mikor a főszereplő Sophie viccesen azt mondta, hogy nem egy rohadt szerződést kötnek az épp aktuális férfival.
Ezekkel a szélsőséges példákkal emlékeztet a regény minket rengetegszer arra, voltaképp miért is íródhatott.

Végre nem egy nyüzüge főszereplő

A regény talán legnagyobb erőssége az, hogy egy olyan főszereplőt jelenít meg, aki bármennyire is élvezi azt, hogy lekötözik, megverik, dominálják, voltaképp mégis egy nagyon karakán csaj. Nem kertel, nem kerülgeti a forró kását, elmesél mindent, ami miatt vívódik.
Nekem ebből úgy tűnt, hogy a regény elsősorban azt szeretné megmutatni, hogy attól, hogy valakinek olyan a szexuális ízlése, amilyen, még nem egy gyenge ember, sőt. Kiállni azt a rengeteg játékot, amit eljátszanak vele (kegyetlen részletességgel leírva), nem semmi erőt és akaratot, esetleg makacsságot követel.

Kegyetlen részletesség, kegyetlen monotonitás

Amikor Sophie Morgan regényét azzal reklámozzák, hogy ez tényleg egy BDSM könyv, nem viccelnek. Valóban nagyon kemény felnőtt tartalom van benne, ami helyenként megterhelően sok, voltak részek, amiket én például átugrottam, mert egyszerűen túl durva volt, túl hosszan húzva, nem bírtam.
Ráadásul, ahogy a történet halad előre, természetesen folyamatosan fokozódik a durvaság, ahogy Sophie is egyre mélyebben belekerül ebbe a világba. Egy ponton már nem elég néhány suhintás egy hajkefe fejével, egyre durvább dolgok kellenek neki. Persze ebből adódik, hogy a megjelenő férfikarakterek is egyre rejtélyesebbek, durvábbak. Van tehát a regényben egy erős fokozódás.
Van azonban egya pont, mikor ez a sok durvaság szinte önmaga paródiájába fordul át, különösen azért, mert egyre több Szürke-referencia jelenik meg, amelyeken nem lehet nem nevetgélni, valamint egyszerűen unalmassá válik, hogy folyamatosan ugyanazt játsszák el Sophie-val. Kicsit olyan érzést kelt az olvasóban, mintha a BDSM egyetlen cselekvés lenne, pedig ez valószínűleg nincs így.

Összesítés

Hát, ezt a regényt mindenképp csak erős idegzetű felnőtt olvasóknak javasolnám, akik ráadásul rendelkeznek valamennyi nyitottsággal (már ha amúgy nem ismerik a BDSM-et). Sok mást nem lehet róla mondani, vagy elolvassa valaki, vagy nem.
Ha valakit feldühített a Szürke 50 árnyalata, akkro azonban ez mindenképp egy szórakoztató olvasmány lehet.
Irodalmi szempontból persze nem valami nagy élmény, de alapvetően el kell ismerni, senki nem is azért olvassa el valaki az ilyesmi témájú regényeket. :D