Ken Follett: Veszélyes gazdagság

Valamilyen oknál fogva a nyaram majdnem minden olvasmánya az 1800-as évek Angliájában játszódott, ezért különösen mókás volt, hogy most került a kezembe ez a regény. Úgy vettem észre, hogy Follett regényei nekem mindig amolyan "go-to" szórakozás, ha nagyon nem tudom eldönteni, melyik legyen a következő regény, amelyet elolvasok, akkor mindig egy Follett regénynél lyukadok ki. Nem nagyon bonyolult egyik sem, eddig mindegyik általam olvasott történetet rá lehetett húzni egy sémára, de a séma remekül működik, sose tudok csalódni benne.

Rendhagyó krimi

A Veszélyes gazdagság (amelyet ha én fordítottam volna, biztos, hogy Veszedelmes vagyon lett volna, csak a móka kedvéért - van benne épp elég románc és intrika, hajaztattam volna a Veszedelmes viszonyokra a címmel) egy meleg délutánon kezdődik, mikor egy csapat iskolás fiú kiszökik az iskolából, hogy hűsöljenek egyet a közeli tóban. Egyikük azonban meghal, és pontosan nem is derül ki hogyan. Az eset mindenki életét megváltoztatja, és évtizedek múlva is a hatása alatt vannak.
A regény tehát egy rejtélyes bűnüggyel indul, a szereplők azonban évek múltán se biztosak benne, hogy mi is történt, rendszeresen újra meg újra feltűnik. Nem egy tipikus krimi tehát, az eset fel-feltűnik, befolyásolja az egész történet menetét, mégis végig a háttérben marad, úgy mozgatórugó, hogy közben igazán nem az.
Ez a kis érdekesség szerintem sokat dob a történeten, megfűszerezi azt a sablont, ami minden Ken Follett regényt ugyanolyanná tesz.

A sablon

Ha már olyan sokat emlegettem, kicsit ki is fejtem Ken Follett sablonját. Ha igazán lebutítjuk, voltaképp minden története teljesen ugyanerre jön ki, ezért egy bizonyos számú regénye után nagyon kiszámíthatóvá válik - sajnos. Én elég sokat olvastam már tőle, így én általában már a felénél konkrétan meg tudom mondani, hogy kivel mi történik - és még így is élvezem a regények olvasását.

Adott egy velejéig romlott, gonosz ember, aki mindent elkövet, hogy érvényesítse az akaratát, elérje a célját. Nem becsüli az emberi életet, csak addig fontos neki bárki, amíg haszna van belőle. Remek manipulátor, legalább egy ember beleszeret a történet során. Aki az útjába áll, azt meggyilkolja, és persze jól megússza a dolgot, egész a regény végéig, amikor mindenre fény derül és csúnya halált hal.
Van egy minden ízében jó ember, aki kiemelkedően jó a szakmájában, de nem ismerik el eléggé. Menthetetlenül szerelmes a különleges nőbe. Rengetegszer a padlóra kerül és mindig talpra áll, de a méltó jutalmát csak a történet végén nyeri el, csak akkor áll mellé a szerencse, mikor a gonosz embert elkerüli.
Van a különleges nő, aki meghazudtolja a korát, küzd a jogaiért, az önállóságáért. Mindent meg tud oldani magától, majd létrehoz valamit, amivel befolyásolja a korát. A minden ízében jó emberrel a történet egy pontján végre sikerül összekovácsolódnia.

Ez a három karakter mozgatja Follett minden történetét, mindegyiküket követi a több szálon futó cselekmény. Mellettük persze vannak még mellékszereplők, de ők sajnos végtelenül lebutítottan egysíkúak, a funkciójuknak tökéletesen megfelelnek, de sose lépnek túl a saját kis skatulyájukon.

Összegzés

Ken Follett szerintem mindig jó szórakozás, amit az előbbiekben leírtam, nem teszi élvezhetetlenné, csak kiszámíthatóvá. Mindettől függetlenül a Veszélyes vagyon egy nagyon izgalmas olvasmány, fordulatos, helyenként még elgondolkodtató is. Kétségtelenül nem az író legerősebb regénye, de ettől függetlenül szerintem egy olvasást simán megér.

Fanfiction színpadon - Harry Potter and the Cursed Child

Ahogy azt valószínűleg már sokan hallottátok, megjelent a Harry Potter sorozat legújab tagja, a Cursed Child. Ez egy színdarab, amely nemrég debütált Londonban, a premier utáni napon, Harry és Rowling születésnapján pedig a szövegkönyv is megjelent. Én egy nappal ezután Salemben jártam, a boszorkányok városában, így pont jól jött ki a kötet megvásárlása. Ráadásul egy HP boltban sikerült megvennem, ahol egy cikesz-muffint is kaptam hozzá ajándékba, kész haszon. (A Bogar Bárd meséiről is lesz majd poszt.)

Szövegkönyv vs. Regény

Maga a szöveg nem Rowling műve, ő mindössze közreműködött a létrejöttében, ötletgazda volt, ellenőrizte a munkát. Ez eléggé látszik is, nekem személy szerint borzasztóan hiányzott Rowling magával ragadó stílusa, többek között emiatt is tartom nagyra az eredeti HP sorozatot.
Ahogy észrevettem, a műfajbeli különbség eléggé erős ugrásnak bizonyult, a rajongók elég nagy része nem vette túl jó néven a változást. Több híroldalon is láttam, hogy olvasók sokasága nem elégedett, mert szerintük így nem lehet annyira átélni a Harry Potter világát. (Ez a cikk pl. a rajongók azon csoportjáról szól, amely felháborodott, hogy a szövegkönyv tényleg csak egy szövegkönyv.) Ebben van is amúgy valamennyi igazság, én is úgy éreztem, hogy Rowling prózája nélkül nem az igazi.
A dráma-olvasás sose tartozott a kedvenc tevékenységeim közé, elsősorban azért, mert nem erre találták ki, és ez látványosan előjön. Nézni kell és nem olvasni. Azért is tűnik olyan száraznak és unalmasnak helyenként a történet, mert az a hatalmas rész, amelyet a színészek, a díszlet, a hangok adnak hozzá a hangulathoz, nincs ott a papíron. Nincs meg az a varázslat (haha), amely annyira megfogott egy generációt.
Az elátkozott gyermek igazi problémája azonban szerintem nem itt van. Azzal, hogy nem Rowling tollából érkezik a történet,minden részlet elkerülhetetlenül átalakult, és nem feltétlenül az előnyére.

Forrás: Independent

Karakteridegenség

A történet ott kezdődik, ahol a 7. rész végén abbahagytuk: 19 évvel a roxforti háború után Harry és fia Albus a 9 és 3/4-edik vágányon búcsúzkodnak, a fiú pedig aggódva kérdezi meg az édesapjától, hogy mi lesz, ha a Mardekárba kerül. Harry megnyugtatja, hogy nincs azzal semmi baj, hiszen az egyik férfi, aki után a nevét kapta, szintén Mardekáros volt. (Persze lehet sejteni, mi lesz itt az első bonyodalom, a legtöbbeknek már a 7. részben is nyilvánvaló volt.)
Hatalmas ugrás volt ez már a hetedik rész végén is, én például már anno is abban a táborban voltak, akik szerint teljesen felesleges volt, millió meg egy sokkal jobb módja lett volna befejezni Harryék történetét. Majdnem két évtized eltelt mióta utoljára láttuk a három jóbarátot, akkor minden lépésüket követtük, most hirtelen azt se tudjuk, kik ezek az emberek, csak kaptunk belőlük egy gyors ízelítőt.
A dráma elég nagy problémája pedig pont az, hogy valamiért szinte minden eddig ismert szereplő máshogy viselkedik, mint azt várnánk tőle, vagy épphogy annyira kiszámítható, hogy az már fáj.
Persze itt is bejön az, hogy nagyon száraz olvasva az anyag, a színészek rengeteget tehetnek (és állítólag tesznek is) bele, mégis úgy tűnik, mintha minden szereplőnek egyetlen tulajdonságát emelték volna át a regényből a drámába. Hermione okos, Harry mindenkit szeret, Malfoy a hülyeségig büszke, McGalagony szigorú. A legcsúnyábban azonban Ronnal bántak el, aki mindössze annyit szerepet kapott, hogy néha becsoszogjon a színpadra, elnyomjon valami rossz poént, majd nevetve elismerje, hogy rossz volt. Kétségtelen, hogy Ron a regényben sem rendelkezett olyan sok kiemelkedő tulajdonsággal (épp ezért volt olyan tragikus karakter), de ez azért nagyon túlzás.

Kegyetlen csavar - hiányos jövőkép

Szeretném, ha spoilermentes maradna a poszt, így nem fogom kifejteni melyik csavarra gondolok (valószínűleg aki olvasta, ki fogja találni), de van egy csavar a történetben, amelyet valószínűleg soha nem fogok megbocsátani Rowlingnak, mert nem hiszem el, hogy megengedte, hogy bekerüljön a történetbe. Nem olvastam túl sok fanfictiont, de pontosan egy olyan húzás van benne, amely szerintem a legolcsóbbakba kerülhet csak bele. Tökéletesen karakteridegennek tartom, ami miatt voltaképp maguk a horcruxok is teljesen feleslegessé váltak volna...
Emellett a darab annyira a múltra koncentrál, annyira görcsösen kapaszkodik a regényekbe (különösen a Tűz serlegébe), hogy csak egészen minimális infót kapunk, hogy mi is van a jelenben, mi történt, mióta a regények abbamaradtak.
Rengeteg dolog van elhintve és mind borzasztó érdekes, még jobban is érdekelnek, mint maga a történet. Rengeteg olyan dolog volt elhintve, amely hatalmas kérdőjeleket hagyott maga után, valószínűleg egy borzasztó tragikus történetet takart, vagy egyszerűen csak izgalmas lett volna többet tudni róla. És itt jön össze nekem az egész: kicsit úgy tűnik nekem, mintha nagyon könnyen meg akarták volna úszni az egész balhét. A bevétel garantált volt, a hisztérikus embertömeg szintén, így mintha egyszerűen nem fektettek volna elég energiát abba, hogy egy olyan történetet alkossanak, amely tényleg beleillik Harry Potter történetébe. Sokan állítják is, hogy a darab tulajdonképp nem is számít a kánon részének - én pedig ezzel sajnos egyetértek. Nagy kár, mert szuper lehetett volna.

Összegzés

Fájó szívvel ugyan, de csak azt tudom mondani, hogy nem marad le sokról, aki nem olvassa el a Harry Potter és az elátkozott gyermeket. Nagyon fáj kimondani, de igazán semmi olyasmi nincs benne, ami igazán megmaradt bennem a csalódáson kívül.
Többfelől hallani, hogy Rowling eredetileg nem is akarta kiadni a szövegkönyvet, annyi volt a célja, hogy miként annak idején a regényekkel egy generációt vett rá az olvasásra, most a színházba járásra akarta ösztökélni a népet. A kiadók azonban voltak annyira szemfülesek, hogy erőltessék a kiadást, hatalmas bevételt remélve - ami meg is volt.
Hozzá kell tenni tehát, hogy a darab maga nagyon jó kritikákat kapott, és állítólag érdemes megnézni, mert hihetetlen színpadi trükköket vonultatnak fel, hogy a varázslatot megjelenítsék, ráadásul állítólag a színészek is remek munkát végeznek a sablonos karaktereken, teljesen szerethetővé téve őket.
Én valószínűleg azért adnék a darabnak egy próbát, a szövegkönyv pedig azért elég jól mutat a polcon a többi Harry Potter mellett - mégis tőlük kicsit odébb, csak a rend kedvéért.