Bridget Jones férfiaknak - Nick Hornby: Pop, csajok, satöbbi

Az Egy fiúról utáni hatalmas lelkesedésemben egy könyvesbolti keringés során lecsaptam Hornby egy másik nagyon híres regényére is, hátha ugyanolyan élvezettel fogom olvasni, mint azt. Ez volt a Pop, csajok, satöbbi, amely egy 30 feletti, megkeseredett férfiról szól, azzal hirdetvén magát, hogy megmutatja, mi is van a férfiagyban, mindenkinek ajánlott. Lássuk, tényleg így van-e.

Rob Fleming és Bridget Jones

Már mikor a fülszöveget elolvastam, szinte biztos voltam benne, hogy ez a regény adta az inspirációt a Bridget Jones Naplójához. Direkt utánanéztem, Hornby regénye 1995-ben jelent meg, Fieldingé pedig mindössze egy évvel később, 1996-ban, és egész biztos vagyok benne, hogy ez nem véletlen, már csak az ezredforduló körüli szingliségközpontúság, meg ilyesmik miatt sem.
Végtelenül érdekes lehet egymás után elolvasni a két regényt (én nem fogom, herótot kapok sajnos Bridgettől...), mert tulajdonképpen ugyanazt a problémakört járják körbe, a két nem két teljesen különböző szemszögéből. Mindenkinek vannak elfojtott érzései, mindenki gyötrődik valamin, mindenkinek félresiklott egy ponton az élete, de ha visszavezetjük, mindketten tulajdonképpen ugyanabból az okból szenvednek. Rob és Bridget is úgy érzi, hogy az élete sokkal jobban is sikerülhetett volna, de beléptek abba a korba, amikortól már elég valószínű, hogy soha nem fogják tudni helyrehozni az addig okozott kárt. Kétségbeesetten próbálják menteni, ami még menthető.
Bónusz, hogy mindketten a párkapcsolati problémáikat okolják mindenért, erre például remek szemléltetés Hornby regényében, hogy rögtön azzal kezdődik, ahogy Rob elmeséli, melyek voltak azok a szakítások, amelyek miatt jelenleg ott tart, ahol.
Nagyon érdekes lenne részletekbe menően összehasonlítani a két regényt, ha bárki megtenné, érdeklődve olvasnám!

Rob és az életközépi krízis

Térjünk át magára a regényre. Hornby stílusa elképesztően olvasmányos, szinte már fontolgatni kezdtem, hogy talán a focis könyvét is elolvasom, talán még azt a sportot is érdekessé tudná nekem tenni, amelytől amúgy minden porcikám irtózik. Najó, ennyire nem vagyok még elvetemült.
A lényeg, hogy Rob Fleming története engem eléggé magával ragadott, értékeltem azt a tragikomédiát, amely voltaképp az egész regényt masszívan átitatja. Szinte minden humoros rész keserédes és tulajdonképpen végtelenül szomorú. Rob ordít a szeretetért és egy kis megértésért, de tulajdonképpen semmit nem tesz azért, hogy meg is kapja.
A munkájában kész csődtömeg és semmilyen apró lehetőséget nem ragad meg azért, hogy valamit változtasson a helyzeten. Én például teljesen fennakadtam azon, hogy minek kell egy épphogy működő lemezboltba két alkalmazott, akik közül ráadásul az egyik semmit nem csinál, inkább elűzi a vevőket, mint vonzza őket, ráadásul soha nem ér be időben. Ha Robnak egy kevés tartása is lenne, rég kirúgta volna a balekot.
Rob azonban baromi kényelmesen elvan, lavírozgat a dagonyában, esze ágában sincs kijönni. Aztán elhagyja a barátnője, amitől valami mégis elindul benne. Itt kezdődik a regény is.
Arról, amit Robban látunk végigmenni, életközépi krízisként találtam infót, tükörfordítás lehet az angol kifejezésről (midlife crisis). Kicsit érdemes utánaolvasni a dolognak, Rob egy nagyon ékes példája a jelenségnek. A lényege annyi, hogy a 30-as évei közepe felé egyszer csak ráébred, hogy nem elégedett az életével, rá akar jönni mi a probléma. Érdekes, hogy ez elsősorban férfiaknál jelentkezik.

Az egész a nők hibája

Rob talán a probléma legegyszerűbb kiútját keresi, gyakorlatilag minden problémát azzal magyaráz, hogy valamelyik korábbi kapcsolata miatt van. Egy nő miatt hagyta ott az egyetemet, egy nő miatt alacsony az önbecsülése, és a többi.
Ha azonban végiggondoljuk, nem nagyon jellemző ez az emberre úgy általában? Sokkal egyszerűbb valaki másra kenni a saját rossz döntéseinket, mindenki elköveti ezt az élete során, lefogadom, hogy nem is egyszer. Rob pontosan ezt szemlélteti, talán kicsit felnagyítva.
Nem gondolom, hogy olyan óriási ellenérzése lenne a nőkkel szemben, sokkal inkább az az ő nagy problémája, hogy nem tud szembenézni a saját rossz döntéseivel.
A regényben megjelenő női karakterek egyébként eléggé egypólusúak, Laura összességében szimpatikus, de látszólag ugyanolyan életközépi krízisben szenved, mint maga Rob. Az amerikai énekesnő pedig ennél amerikaibb nem is lehetne, bár szerintem üdítő színfolt volt a sok fásult brit között.
A fiúk megfelelően szórakoztatóak, a non-stop ötös listázás elég mókás, emlékeztet arra az elméletre, amit egyszer egy standupostól hallottam. Azt mondta, hogy a nők elméje úgy máködik, mint egy nagy-nagy kaotikus raktár, amibe mindent behánynak, minden mindennel összefügg. Ezzel szemben a férfiagy inkább egy polc, amelyen dobozok vannak, minden dobozban csak egy típusú dolog van és frusztrálja őket, ha valamit nem lehet könnyen bedobozolni. Szerintem az ötös lista is valamilyen formában ehhez kötődik.

Összesítés

A Pop, csajok, satöbbi szerintem egy remek gondolatébresztő az elégedetlen felnőttekről. Nagyon olvasmányos, szórakoztató, nem kifejezetten vicces, de ez elsősorban azért van, mert olyan keserű az egész. Nem is egy nagyon hosszú olvasmány, egy próbát szerintem mindenkinek megér.
Tényleg érdemes lenne együtt olvasni a Bridget Jones Naplójával, esetleg egyszer összehozni a két főszereplőt, szerintem remekül megértenék egymást.
Fordításban is nagyon szuper, M. Nagy Miklós szerintem teljesen jól elkapta Hornby stílusát, gyakorlatilag minden poén átjön.
(Egyetlen egy mondat volt, amin azóta gondolkodom, hogy lehetne igazán jól lefordítani. Magyarban az "öt órás borosta már inkább fél hatos" volt, ha jól emlékszem, bár szinte biztos nem pontosan idéztem. Ez ugye az angol "five o'clock shadow" kifejezésből jött, ami valóban a borostát jelöli, így van egy külön nagy poénértéke az angol nyelven beszélőknek, hogy megcsavarja, hogy már inkább "half past five o'clock shadow". Egyszerűen nem tudom kitalálni, hogy lehetne ezt ugyanennyire humorosra megcsinálni magyarul. )
Én mindenképp ajánlom olvasásra, ráadásul most rengeteg könyvesboltban láttam féláron, kicsit több, mint egy ezresért! Ha pedig az olvasáshoz nem hoztam meg a kedveteket, a film szerintem mindenképp megér egy próbát, John Cusack remek Rob Fleming. :)

Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka

Nagyon régóta volt az olvasási listámon A szél árnyéka, nem teljesen értem, miért nem olvastam el előbb. Nagyon vonzó téma, gyakorlatilag csak jót olvastam róla, ráadásul egy jó hosszú regény (jobb szeretek olyan regényt olvasni, amely jó sokáig velem marad és nem végzem ki egy délután alatt). Nem is okozott csalódást, a könyv nagyon jó olvasásélményt és egy kis gondolkodnivalót is adott nekem.

Történet könyvrajongóknak

Akit kicsit is érdekel az olvasás, az írás, a könyvkiadás, a fordítás, a szerkesztés, a könyveladás és bármi más, ami könyvekkel vagy olvasással kapcsolatos, az biztosan találni fog valamit ebben a regényben, amely magával ragadja.

Ráadásul aki tényleg a könyvszakma valamely részén dolgozik, kicsit meg fogja találni önmagát a regény oldalain. Mivel én magam fordítással is foglalkozom, nekem Nuria Monfort volt ez a karakter, félre kellett tennem a regényt, hogy vihogjak kicsit, mikor elolvastam azt a részt, amikor megismerjük hogy néz ki a lakása és az íróasztala - mert többé-kevésbé ez tényleg így van.

A regény során ráadásul a történetmesélés és írás szinte minden formája megjelenik: van vers, van levél, van naplóbejegyzés, van önéletrajz, van mesélés (mármint szóban) és még egy csomó féle mód, ahogyan egy történet eljuthat a befogadójához.

Külön szuper, hogy eddig mindenkitől, aki olvasta, azt hallottam ,hogy elgondolkodott azon, neki melyik volt az a regény, ami ennyire megragadta őt, vele maradt akár éveken át. Persze én is elgondolkodtam ezen, újra is olvastam a napokban, talán még egy posztot is fogok írni róla.

Carlos Ruiz Zafón

Latinos mese az életről

Ahogy olvastam a regényt, nekem folyton az jutott eszembe, hogy pontosan ilyennek képzeltem egy spanyol könyvet. Zafón regénye az első spanyol regény, amelyet olvastam, és tudom, hogy egy regény alapján nem lehet kijelenteni valamit, nekem mégis az volt az érzésem, hogy abba tökéletesen beleillett a stílusa, amit a spanyol kultúráról és a latinos habitusról tudok. 

Kicsit meseszerű az egész, rengeteg metafora, attól eltekintve, hogy az egész történet a való világban, Barcelona utcáin játszódik, egész varázslatosnak tűnik. 

Helyenként talán pontosan emiatt nehéz olvasni, még a mellékszálaknak is mellékszálai vannak, még a metaforának is metaforája van. Idegtépőnek nem mondanám, de párszor megkérdeztem magamtól, hogy voltaképp miért is kellett az a regénybe. A végére azonban összeáll, semelyik plusz infó nem azért van, hogy az olvasó dolgát nehezítse, a regény végére valóban teljes lesz a kép, mindenkit megismerünk.

Barcelona, Sagrada Familia

Nyomozás Barcelonában

Nekem sok időbe telt, mire leesett, de a regény központi szála voltaképpen egy krimi. Halleluja, még jó, hogy odáig vagyok a krimikért. A rengeteg történet és kaland, amelyen Daniel Sempere keresztülmegy, voltaképp mind arra szolgál, hogy kiderüljön, mi történt (a regénybeli) A szél árnyéka írójával, Julián Carax-szal, valamint, hogy ki az a rejtélyes alak, a Danielt követi mióta kapcsolatba került a könyvvel. 

Elképesztően izgalmas történet rajzolódik ki, az utolsó száz oldal során tényleg minden összeér. 

Persze megeshet, hogy mire eljutunk addig, ahol tálcán kínálják a megoldást, már rég kitaláltuk mi a helyzet, de még így is nagyon érdekes látni, ahogy a szerző megmutatja mi történt. Szerintem nagyon szépen van megoldva a magyarázat, ha másért nem is, ezért biztos megéri eljutni az utolsó oldalakig. Bár a regény közepe felé eléggé leül a nyomozás, nem nagyon történik sok izgalmas dolog, elszaporodnak a feleslegesnek tűnő mellékszálak, én mindenképp azt mondanám, maradjatok a szereplőkkel, érdemes.

A regény karakterei ráadásul mindannyian magával ragadóak, Daniel szerintem korrekt főhős, Fermín Romero de Torres elbűvölő, kellemes őket követni. Fermín ráadásul véget nem érően szórakoztató, biztosra veszem, hogy mindenkinek az ismeretségi körében van egy ennyire bolond, szabad lelkű ember.

Összesítés

Akik szeretik az olvasást, érdeklik őket a könyvek, azoknak mindenképpen ajánlom Zafón regényét. 

Elég nagy olvasmány, helyenként nem is igazán egyszerű, kihívásnak mindenesetre szuper és megéri az erőfeszítést.

Kb. 16 éves kortól ajánlom, nem is feltétlen a felnőtt tartalom miatt, egyszerűen csak azért, mert mindenképp be kell nőjön az ember feje lágya egy egész kicsit, hogy maximálisan kiélvezhesse azt, amit ez a regény nyújthat.

Utána pedig tényleg érdemes elgondolkodni: nektek melyik volt az az olvasmány, amely meghatározó szerepet kapott az életetekben?
U.I.: A mostani magyar kiadás végén a Tűzrózsa című novella is ott van, amely az Elfeledett Könyvek Temetőjének történetét meséli el.

A könyv egyébként egy trilógia első kötete, még gondolkodom, hogy el szeretném-e olvasni a második részt. Nem azért, mert nem érzem érdemesnek a folytatásra, egyszerűen csak anyira teljes és szép képet adott a lezárással, hogy félek, a második nem érné el az elvárásaimat. Ha van, aki olvasta, ti mit ajánlanátok?

Ken Follett: Évszázad Trilógia

Még régebben olvastam végig ezt a könyvsorozatot, de továbbra is rengetegszer kapom magam azon, hogy felhozom egy beszélgetésben, ajánlgatom másoknak, gondolkodom rajta. Úgy vagyok vele, hogy szívem szerint mindenkinek, aki még nem olvasta, a kezébe nyomnám, hogy tessék elolvasni, utána beszélhetünk (hozzátéve, hogy akkor már csapja hozzá A katedrálist is, de most nem ez a lényeg). Kötelező mindenkinek, aki kedveli a történelmi regényeket, mert ennél átfogóbb, nagyobb volumenű történelmi regényt én eddig nem ismerek.

Alapok

Amint azt valószínűleg már sokan tudjátok, az Évszázad-trilógia 5 család történetét kíséri végig a 20. század során. A családok tagjait követve megismerhetjük, mi történt Oroszországban, Angliában, Amerikában, Németországban és úgy egyáltalán a világban az első (Titánok bukása) és második világháború (A megfagyott világ), valamint a hidegháború (Az örökkévalóság küszöbén) alatt.
Egy teljesen szokványos Ken Follett történet, a jól bevált formulával (sok központi szereplő sok helyen, valamilyen jelentősebb történelmi esemény során), ez azonban most mégis kicsit nagyobb falat, már csak a regények hosszát is tekintve, hiszem a 3 kötet együtt körülbelül 3000 oldalnyi kalandot biztosít.
A regények felépítése is épp olyan, mint már oly sok Ken Follett regény: folyton ugrálunk a szereplők között, mikor valaki épp unalmassá válna (vagy már épp az izgalom tetőfokán van a sztori), hirtelen új fejezet, másik szereplő, hogy megmaradjon a változatosság. Én kifejezetten szeretem ezt a fajta történetvezetést, mivel a politikai csűrés-csavarást nagy dózisban nagyon tudom unni, itt azonban egy politikai témájú blokk után jön egy kis románc, vagy akció, és máris falom tovább. Ráadásul, mivel folyamatosan történik valami, bármennyire is masszívak a regények, szinte egy levegővétel alatt végigrohan rajta az olvasó.

Kisebb szépségfoltok

Persze izgalmas és kalandos olvasmány, de nem szabad elsiklani a hibái fölött. Follettnek mindig is úgy éreztem, hogy a legnagyobb gyengéje a karakterépítés. Hatalmas segítség, hogy mindegyik regény elején van egy családfa, amelyen minden egyes szereplőről megtudhatjuk, hogy kihez mi köze van. Erre pedig tényleg szükség is van, mivel a legtöbb karakter sablonos, nehezen megkülönböztethető a többitől.
A magam részéről 3 regény alatt nem sikerült megtanulnom a neveket, általában mindenkinek beszélő nevet adtam a fejemben (a nő aki a szavazati jogokért harcol, a popsztár, az orosz srác aki Amerikába ment), mert csak az alapján tudtam megmondani, hogy ki kicsoda, hogy mit tettek. Mindenkinek szinte ugyanolyan a beszédstílusa, a reakcióik is nagyjából megegyeznek minden eseményre.
A felületes karaktereket azonban én el tudom nézni, mivel ha belegondolunk, nem is feltétlenül ők számítanak. A 20. század hatalmas eseményei között voltaképpen eléggé eltörpült az ember, a történetben is így sokkal inkább az események számítanak, mint a karakterek.
(Mondanám, hogy ez talán tudatos döntés volt, de visszatérő probléma ez Follett többi regényében is.)
Ezen kívül sokaknak, köztük nekem is (különösen a harmadik regényben), egyszerűen túl sok volt a politika, túl sokat üldögéltek emberek tárgyalótermekben. Ez azonban annyira nem meglepő, a hidegháború politikai feszültségei azokban a tárgyalótermekben zajlottak, amelyekről olvasunk, tehát nem hiba ez annyira, egyszerűen csak nekem túl sok volt.

Szórakoztató irodalom

A fent említett kisebb problémák ellenére az Évszázad-trilógia véget nem érően szórakoztató. Folyamatosan van miért izgulni, a karakterek (még ha felejthetőek is) nagyon szerethetőek és megérthetőek. Az eseményeket látva (még akkor is, ha valaki soha életében nem tanult történelmet) folyamatosan felmerül az emberben a kérdés, vajon ő mit tett volna, ha épp ő van ott.
Nagyon emberközelivé tesz minden eseményt, nem kerüli ki a szerelmes jeleneteket, de egyik szerelmi szál sem nyálas, vagy szürreális. Minden, ami a szereplőkkel történik, akárkivel megtörténhet. Bár értelemszerűen valamilyen formában mindegyik karakter fontos, jelentős emberré válik (főként azért, hogy első sorban legyenek minden történelmi eseménynél), mindenki csak egy kisember. Egytől egyig olyanok, akik valami nagyobb embercsoportot képviselnek. Vannak itt arisztokratáktól politikusokon és zenészeken át bányászokig mindenféle emberek, akik elsősorban azért küzdenek, hogy boldog életük legyen.
Ettől válik annyira élvezhetővé mindegyik regény, mert mindegyikben (garantálom!) van legalább egy szereplő, akivel bárki azonosulni tud.

Összegzés

Szívem szerint minden szembejövő kezébe nyomnám, mert izgalmas, változatos olvasmány. Szerintem ráadásul egy nagyon jó kapu ahhoz, hogy valaki nekikezdjen történelmi regényeket olvasni.
Mivel a trilógia tényleg minden fontosabb eseményt lekövet, amely a 20. században történt, a helyenként felnőtt tartalom ellenére is, nagyobb gimnazistáknak is mindenképpen ajánlanám, remek kiegészítés lenne a száraz töri órákhoz (amelyeket annak idején pl. én se szerettem), bár természetesen nem szabad mindent készpénznek venni, ami a regényben megjelenik. Egy általános képet viszont ad arról, milyen volt a kis emberek élete különböző társadalmi csoportokban.
Tehát, csak ajánlani tudom!

U.I.: Az egyetlen dolog, amin én például nagyon sokat gondolkodtam, az az, hogy vajon miért hagyta ki Follett szinte teljesen a holokausztot.Talán túl nyomasztó lett volna, nem lett volna olyan szórakoztató, könnyed olvasmány?
Én nem teljesen értem, miért csak nyomokban említi, érdemes lenne erről beszélgetni.

Zene és szeretet - Gayle Forman: Ha maradnék

Már jó pár napja befejeztem ezt a regényt, valamiért mégsem tudtam róla eddig igazán összeszedni a gondolataimat. Több booktuber videója alapján arra számítottam, hogy ez egy gyönyörű, megragadó könyv lesz, valamilyen oknál fogva azonban, bár valóban szép volt, engem kicsit sem ragadott meg.

Nem nehéz olvasmány

Maga a regény körülbelül 200 oldal hosszú, egy délután alatt kivégezhető. Persze nem csak a hossza miatt, nem sok kihívással kecsegtet az olvasás terén. Tökéletes választás, ha valakinek például valamilyen olvasós kihíváshoz még pont egy könyv hiányzik, tényleg nagyon gyorsan végig lehet futni.
Ebben az egyszerűségben azonban mégis boncolgat olyan kérdéseket, amelyeken rendesen el lehet merengeni. A fülszöveg ugyan nem mondja, de voltaképpen szerintem mindenki tudja, hogy a történet azzal kezdődik, hogy Mia és családja autóbalesetet szenvednek, mely után Mia kilép a testéből döntésre kényszerül, hogy visszatér-e a széthullott életébe, vagy inkább a halált választja.
A regény maga talán egy nap alatt játszódik, amíg Mia kritikus állapotban kórházban fekszik, közben pedig kitekintést nyerünk arra, milyen boldog élete volt addig. Mindene a zene, csellistának készül, van egy hiperszuper barátja, aki egyre közelebb kerül ahhoz, hogy rocksztár legyen, a családja pedig igazán idilli.
Remek képet fest arról a történet, hogy egy katasztrófa után mennyire tökéletesnek tűnik minden, ami előtte volt, mennyire eltörpül minden régebbi probléma.
Valahogy mégis, nekem túlságosan egyszerűen volt megoldva az egész, láttuk már ezt a témakört máshogyan, ahol sikerült érdekesebben, árnyaltabban bemutatni, mi is áll egy ilyen döntés mögött.

Kérdéses részek

Én több helyen is fennakadtam a regény gondolatmenetén, valószínűleg ez is az oka annak, hogy voltaképpen nem élveztem annyira az olvasását.
Először is, valószínűleg sokkal könnyebb elfogadni a regény alapkoncepcióját (out-of-body experience), ha valaki alapból is hisz abban, hogy ez megtörténhet. Én az ilyen történetekkel mindig szkeptikus voltam, és itt is az maradtam, a regény sehogy sem tudott meggyőzni arról, hogy ez megtörténhet. Konkrét jeleneteket is tudnék mondani, amikor a regény próbálkozik, de az valamennyire spoileres lenne, szóval nem fogom itt és most felsorolni őket, hogy ne lőjek el semmilyen meglepetést. Olvasás közben esetleg érdemes figyelni, hogy mik is ezek a pontok.
Ha azonban valaki nem hiszi el, hogy megtörténhet, hogy Mia kilép a testéből, akkor értelmét veszti voltaképp az egész történet, hiába tesszük fel a kérdést, hogy menni, vagy maradni? mert voltaképp a döntés nem az ő kezdében van. Pláne, hogy el is hangzik az a mondat, hogy van, amikor nem mi hozzuk a döntéseinket, hanem csak úgy megtörténnek velünk. Így egyszerűen lekerül a süly az egész konfliktusról.
Ráadásul nekem egy picit több volt a közhely, mint kellett volna, egy ponton kicsit úgy éreztem magam, mintha egy életigazságokról szóló idézetgyűjteményt olvasnék.

Karakterek

Sajnos itt volt a másik buktató, legalábbis számomra. A jelenben mindenki szörnyen egysíkú, kicsit olyan érzésem volt, hogy akkor, ha a párbeszédekben felcserélgetnénk a neveket, ugyanolyan hiteles lenne mindegyik. Ez pedig nagy hiba, ha a fő karaktereink, akik miatt Mia esetleg úgy dönthetne, hogy marad, voltaképp nem is érdekesek.
Persze, Mia emlékeiből kiderül hogy mennyi minden érdekes dolgot csináltak együtt, de valahogy akkor is, mindenki vészesen ugyanúgy hangzik.
Senkiről nem tudunk igazán sok mindent mondani, apuka punk, anyuka vagány, öcsi szeretnivaló, a barátnő zsidó, a barát rockzenész, stb. Valahogy senki nem lép túl a neki megadott szerepen, amitől én nem éreztem annyira izgalmasnak őket, mint kellett volna.

Összesítés

Én egyáltalán nem voltam annyira elragadtatva ettől a regénytől, mint amit a rengeteg ajánló és kritika sugallt. Elsősorban olyanoknak ajánlanám, akik még soha nem olvastak ilyen témában, mert nekik rengeteg új gondolkodnivalót adhat a regény.
Aki már olvasott hasonlót, az szerintem unalmasnak és könnyen kitalálhatónak fogja érezni a történetet, inkább ajánlanám helyette A Highgate Temető Ikrei című regényt Audrey Niffeneggertől. Szerintem sokkal érdekesebben mutatja be azokat a kérdéseket, amelyeket ez a regény épp csak karcol.

Egy régi utópia fiataloknak - Lois Lowry - Az emlékek őre

Sok-sok évvel ezelőtt, még általános iskolában kaptam le a sulikönyvtár polcáról ezt a regényt, emlékszem, hogy a borító kapta el a figyelmemet. Nagy lelkesen haza is vittem és végigolvastam, de ennyi volt, nem ragadott meg nagyon, el is feledkeztem róla. Egészen addig, míg egy beszélgetés során szóba nem jött, és kiderült, hogy több ismerősöm is a gyerekkora egyik meghatározó regényének tartja. Szöget ütött a fejemben, hogy vajon engem miért nem ragadott meg annyira, ezért gyorsan újra nekiestem.

Utópia gyerekeknek

Az újraolvasás során nagyon meglepődtem rajta, hogy voltaképp milyen sok részletre emlékszem, ahhoz képest, hogy nem hagyott bennem mély nyomokat a regény. Konkrét jelenetek maradtak meg az elmém rejtett zugaiban, és bizony jól elbújtak, mert barátok közt is legalább 12 éve volt utoljára a kezemben a regény.

Ebből jöttem rá, hogy mennyire jól is van felépítve a regény világa. A végletekig részletes, annyi apróság van, amin el lehet gondolkodni. Ez pedig nem csak a felnőtteknek érdekes, ha ilyen erőteljesen megmaradtak benne ilyen kis részletek, abból én arra következtetek, hogy egy gyereknek is rengeteg gondolkodni valót ad. 

A röhejesen egyszerű világ mögött egy olyan rendszer van, amely gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt egészen lélegzetelállító, az ember jobban körül szeretne nézni benne, többet megtudni róla. Ahogy azonban egyre jobban megismerjük, annál nyomasztóbb és rémisztőbb az egész. Külön erősödik ez azzal, ahogyan a főszereplő is egyre többet lát belőle, vele együtt borzadunk el tőle egyre jobban.

Közösség

A regény szereplői végtelenül egyszerűek - valamilyen szinten ez is a lényege a regény világának. Mindennek és mindenkinek konkrét funkciója van, mindenre van egy szabály, minden azért van, hogy az emberiség fennmaradjon és jól működjön.

Épp ezért a regény egyik kulcsfontosságú eleme a közösség, ez engem talán még jobban megragadott, mint az emlékek és azok őrzője. Órákon át lehetne vitázni arról, hogy az embernek mit és mennyit kellene/kell/illik feladnia önmagából egy közösség érdekében. Elgondolkodhatunk erről kisebb kontextusban is, nem kell feltétlenül a regény világában mozogni. Egy család, egy munkahelyi közösség, egy iskola, mennyi mindent követel meg belőlünk.

A történet ezt szerintem csodálatosan szemlélteti egy fiatal olvasónak, de ez talán mégis inkább egy olyan elem, amely a felnőtteknek okozhat több fejtörést.

Ráadásul nem kevés morális problémát is felvet a regény, például, hogy miért is korlátozták le, hogy minden család-egységben csak egy fiú és egy lány gyerek lehet. Elsőre meglepő, esetleg taszító, mégis, vajon nincs mögötte valamennyi igazság?

SPOILER ALERT

A befejezés

Nálam itt csúszott el a regény. Sajnos ennyi egyszerűen nem elég, mert szerintem ez nem egy olyan befejezés, amely beleillene a regény világába. Jonas egyszerűen elrohan, semmi magyarázat, semmi konkrétum egy olyan utópiában, ahol mindennek megvan a maga helye, minden meg van magyarázva.

Nekem az egyetlen logikus magyarázat az volt, hogy Jonas nem bírja elviselni az emlékek és a jelenlegi világ közötti szakadékot, hogy nem tudja igazán megosztani senkivel, ezért megőrül (magyarázat lenne a szánkós jelenetre). Ehhez a megoldáshoz azonban egyszerűen nekem nem elég drámai a befejezés, hoppon maradtam, hogy mi is a történet igazi vége. 

Kicsit olyan, mintha az írónőnek túl közeli határidőre kellett volna dolgoznia, nem fért bele olyan befejezés, amit elképzelt, így levágta valami köztes megoldással. 

Az is felmerült bennem, hogy egyszerűen csak azóta fejlődött a tinédzsereknek írt utópia/disztópia műfaja és megemelkedett az ingerküszöbünk. Az emlékek őre mégis több, mint 20 éve íródott, azóta rengeteg különböző féle és fajta katasztrófa után helyreállított disztópikus világot és az elleni harcot láttunk, talán csak annyi az egész, hogy már nem tudom úgy értékelni az ilyen "egyszerűbb" befejezést, mint régen.

Összesítés

Nekem továbbra sem lett kedvencem a regény, nem is tartom annyira meghatározónak, mint sokan körülöttem.

Mégis, a regény által felvázolt világ rengeteg érdekes gondolatot és vitatémát vet fel, amelyeken mindenképpen megéri merengeni egy kicsit. 

Fiatal gyerekeknek (szerintem kb. 12 éves kortól lenne ideális, a főszereplő is ennyi idős a regényben) mindenképp jó bevezető lehet a disztópiák világába, de mindenképp érdemes velük leülni, akár együtt olvasni, vagy miután befejezte a regényt, megbeszélni az olvasottakat.

Megj.: A filmadaptációt semmiképp nem ajánlom, a regénynek épp a lényegét nem adja át.