Antiszürke - Sophie Morgan: Az engedelmesség naplója

A Szürke 50 árnyalatának óriási sikerével természetesen megjelent rengeteg másik BDSM-hez kapcsolódó regény is, futótűzként terjedt a téma. Sophie Morgan regénye azzal a kritikával került elém, hogy na ez aztán megmutatja milyen a szürke-történet a valóságban. Érdekes, megosztó élmény volt ezt a regényt olvasni. Egyfelől, mert folyamatosan ott lebegett a szemem előtt, hogy itt aztán az író tudta miről beszél (szemben E.L. James kapuzárási pánikos képzelgésével), másfelől azonban folyamatosan ott volt az is, hogy ez a regény testesíti meg valószínűleg legjobban a BDSM közösség minden ellenszenvét a Szürke-jelenséggel szemben. Több-e azonban Morgan regénye egy ellenkönyvnél?

Mit értek az alatt, hogy ellenkönyv?

Valószínűleg senkinek nem mondok újat azzal, mikor kijelentem, hogy az a tábor, amelyik nem imádta a Szürke 50 árnyalata trilógiát, az fortyogó gyűlölettel támadta. Rengetegen vetették fel azt, hogy James nem arról ír, amit BDSM-ként reklámoz, hanem egy érzelmi terrorban tartott nőről és egy bántalmazó férfiról. Millió cikk jelent meg arról, hogy mennyire veszélyes, hogy ilyen formában hozzák meg középkorú nők kedvét a kötözős szexhez, mert Anastasia Steele története nem egy megegyezésen alapuló BDSM kapcsolatról szól, hanem egy párkapcsolaton belüli erőszakról. Anastasia nincs tudatában annak, hogy mibe keveri magát. Ennél nem fejtem ki jobban, az egésznek az a lényege, hogy rengeteg ellenérzés merült fel a regényekkel kapcsolatban.
Na, Az engedelmesség naplója pontosan ezt lovagolja meg, a BDSM hirtelen popularitását, valamint azt, hogy sokan elkezdtek olyan regényeket keresni, amelyek az igazi BDSM-ről szólnak. Szembemegy mindennel, amit a Szürke-trilógia képvisel, erre pedig a legjobb szimbólum a magyar borító, amely szerintem végtelenül viccesen ötvözi a Twilight és Szürke borítókat.
Érdekes tükröt tart az ellenfelével szemben, megmutatja, hogy valójában mi is történik egy BDSM kapcsolatban. Rengeteget reflektál is rá, ezeken a mondatokon én például nagyon jókat kacarásztam. A kedvenceim között volt az, mikor a főszereplő Sophie viccesen azt mondta, hogy nem egy rohadt szerződést kötnek az épp aktuális férfival.
Ezekkel a szélsőséges példákkal emlékeztet a regény minket rengetegszer arra, voltaképp miért is íródhatott.

Végre nem egy nyüzüge főszereplő

A regény talán legnagyobb erőssége az, hogy egy olyan főszereplőt jelenít meg, aki bármennyire is élvezi azt, hogy lekötözik, megverik, dominálják, voltaképp mégis egy nagyon karakán csaj. Nem kertel, nem kerülgeti a forró kását, elmesél mindent, ami miatt vívódik.
Nekem ebből úgy tűnt, hogy a regény elsősorban azt szeretné megmutatni, hogy attól, hogy valakinek olyan a szexuális ízlése, amilyen, még nem egy gyenge ember, sőt. Kiállni azt a rengeteg játékot, amit eljátszanak vele (kegyetlen részletességgel leírva), nem semmi erőt és akaratot, esetleg makacsságot követel.

Kegyetlen részletesség, kegyetlen monotonitás

Amikor Sophie Morgan regényét azzal reklámozzák, hogy ez tényleg egy BDSM könyv, nem viccelnek. Valóban nagyon kemény felnőtt tartalom van benne, ami helyenként megterhelően sok, voltak részek, amiket én például átugrottam, mert egyszerűen túl durva volt, túl hosszan húzva, nem bírtam.
Ráadásul, ahogy a történet halad előre, természetesen folyamatosan fokozódik a durvaság, ahogy Sophie is egyre mélyebben belekerül ebbe a világba. Egy ponton már nem elég néhány suhintás egy hajkefe fejével, egyre durvább dolgok kellenek neki. Persze ebből adódik, hogy a megjelenő férfikarakterek is egyre rejtélyesebbek, durvábbak. Van tehát a regényben egy erős fokozódás.
Van azonban egya pont, mikor ez a sok durvaság szinte önmaga paródiájába fordul át, különösen azért, mert egyre több Szürke-referencia jelenik meg, amelyeken nem lehet nem nevetgélni, valamint egyszerűen unalmassá válik, hogy folyamatosan ugyanazt játsszák el Sophie-val. Kicsit olyan érzést kelt az olvasóban, mintha a BDSM egyetlen cselekvés lenne, pedig ez valószínűleg nincs így.

Összesítés

Hát, ezt a regényt mindenképp csak erős idegzetű felnőtt olvasóknak javasolnám, akik ráadásul rendelkeznek valamennyi nyitottsággal (már ha amúgy nem ismerik a BDSM-et). Sok mást nem lehet róla mondani, vagy elolvassa valaki, vagy nem.
Ha valakit feldühített a Szürke 50 árnyalata, akkro azonban ez mindenképp egy szórakoztató olvasmány lehet.
Irodalmi szempontból persze nem valami nagy élmény, de alapvetően el kell ismerni, senki nem is azért olvassa el valaki az ilyesmi témájú regényeket. :D

Körutazás Európában - David Nicholls: Us

Valamilyen oknál fogva rövid időn belül ez a második zarándoklásról szóló történet, amely rövid idő leforgása alatt a kezembe akadt. Ez a történet mondjuk egészen másféle zarándoklatról szól, mint Harold Fry esete, bár rengeteg a hasonlóság. Egy férfi, aki nyakába veszi a világot, körbeutazza Európát azért, hogy megpróbálja rendbe hozni az életét. Kalandozás Európa legszebb városaiban, jelentős festményekkel és konfliktusokkal. (A bejegyzésben megjelenő minden kép a könyvben is felbukkan.)

Gericault: Medúza tutaja

Családregény

A regény kezdetekor Douglas felesége, Connie egyszer az éjszaka közepén bejelenti, hogy válni szeretne, mert a fiuk kirepülésével már nem látja értelmét a kapcsolatuknak. Ennek ellenére a család úgy dönt, hogy mégis együtt mennek el a tervezett európai körútra, hogy még egyszer, utoljára közösen csináljanak valamit. a terv már kész, a vonatjegyek és a szállások lefoglalva. Minden a terv szerint halad, egész addig, amíg hirtelen nem.
Már a kötet hátulján lévő leírásból kitalálhatjuk, hogy a regény mozgatórugói a szereplők és az ő konfliktusaik. Abból pedig van bőven. Douglas tudós, Connie művész, Albie, a fiuk pedig fotográfusnak képzel. Az apa-fia viszony romokban, egymás meg nem értésén alapul, erre pedig különösen rádob az, hogy Albie egy nagyon rebellis kamasz.
Jellegzetes családregény, azzal a kis csavarral, hogy a szülőknek nem csak a gyerekükkel van bajuk, hanem egymással is. Nekem ezen kívül még nem volt ilyen történethez szerencsém, így én óriási érdeklődéssel figyeltem, hogyan próbálja Douglas összetartani maga körül a világot, megakadályozni a katasztrófát.

Rembrandt: Éjjeli őrjárat

Egyszerre két utazás

Persze ez a rengeteg egymásnak esés minimálisan sem lenne érdekes, ha a karakterek nem lennének jól felépítve. Szerencsére azonban mindannyian érdekesek, érthetőek, árnyaltak. Mindegyikükről bőven lehet beszélni, a regény végére tényleg megismerjük őket, különösen a párhuzamos történetvezetés miatt.
A regényt Douglas szemszögéből olvassuk, és egyszerre kétféle utazását látjuk. Egyfelől az európai körutat, másfelől azt, ahogyan ő maga is végigfut azon a sok éven, amit Connie-val együtt töltött. Érdekes ritmusban van összekötve a két utazás, különösen azért, mert az európai nagyvárosok is mindkét történetben szerepet játszanak (Párizs, Amszterdam, München, Velence), összeér bennük a múlt és a jelen. Az utazás során pedig ráadásul minden alkalommal kapunk egy kis idegenvezetést is, hogy milyen festményeket vagy látványosságokat érdemes megnézni az adott városban.
A regényben pedig egy ponton a zarándoklat is megjelenik, ezt azonban nem szeretném kifejteni, mert nagyon spoileres lenne.

Goya: Szaturnusz felfalja gyermekét

Amilyen egyszerű, olyan feszült

Számomra talán az egyik legérdekesebb eleme a regénynek az volt, hogy hihetetlen idegessé tudott tenni. Ez elég szörnyűnek tűnik, de kifejtem.
Mivel a szereplőink nincsenek túl jó viszonyban, folyamatosan felidegesítik, megbántják egymást. Érthető módon Connie és Albie sokszor összejátszik Douglas ellen, ami még az ember igazságérzetét is bántja, mert nem fair ketten egy ellen harcolni. Douglas azonban tipikusan az a merev, alkalmazkodásra képtelen flótás, aki miatt az embernek néha az a késztetése támad, hogy megragadja a vállainál és jól megrázza, hátha attól végre észhez tér.
Mindezen idegesítő dolgok ellenére azonban mindhárman végtelenül szerethetőek, és ahogy halad előre a történet, egyre sajnálatra méltóbbak is. Mindenkinek rejlik valami a szekrényében, ami miatt olyan, amilyen.

Picasso: Guernica

Összesítés

Akit vonz az olyan történet, amely elsősorban a karakterek közti viszonyra van kihegyezve, annak mindenképp ajánlom ezt a könyvet. Utazások, festmények rajongóinak szintén jó lehet, bár sokkal kevésbé szól a művészetekről a regény, mint ahogy elsőre tűnhet.
David Nicholls a legkedvencebb regényíróim között van, magyarul azonban sajnos csak egyetlen regénye (Egy nap, Gabo kiadó) jelent meg, a többi csak angolul elérhető. Remélem, hogy egyszer meg fog jelenni itthon, mert mindenképpen érdemes lenne az olvasásra, addig is az érdeklődők kénytelenek angolul beszerezni a kötetet.

Még egy bónusz: Ebben a regényben találtam meg egy összeköltözés, egy összeköltözött pár életének a leggyönyörűbb leírását. Minden érzelem ott van, minden apróság, ami fontos lehet. Meseszép leírás, ha másért nem, ezért már önmagában megéri elolvasni.

Modern klasszikus - Robert Galbraith krimik

Valamilyen oknál fogva eléggé nehezen álltam neki ennek az ajánlónak a megírásához, pedig ha van könyvsorozat, amely iránt feltétlen, nyáladzó imádattal viseltetek, az a Cormoran Strike sorozat. Már az első regénytől bolondultam a nyomozóért, meg úgy egyáltalán mindenért, ami ezekben a könyvekben van. Mivel a héten fejeztem be a Careeer of Evilt, úgy döntöttem, végre összeszedem, mit is szeretek ebben a sorozatban. Kis kedvcsináló azoknak, akik még nem vágtak bele.

Krimiről persze eszetlenül nehéz jó ajánlót írni anélkül, hogy bármilyen csavart lelőnénk, ezért a regények történetére próbálok minél kevesebb utalást tenni. Tényleg azt gondolom, hogy egy kriminek úgy a legjobb nekiesni, ha valaki semmit, de tényleg semmit nem tud a történetről, mert így lesz meg az az érzés, hogy szinte ugyanazt az utat járjuk be, mint a nyomozó.
Egy klasszikus krimit írni nem annyira nehéz, legalábbis az alap maga nem bonyolult. Minden esetben adott egy (vagy több) halott, egy nyomozó, és egy gyilkos. Ezen sokat variálni nem lehet, ha lebontunk minden sallangot, a váz mindig ez marad. A rossz krimi ezen nem is nagyon lép túl, általában kiszámítható, a limitált mennyiségű gyanúsított közül az olvasó is könnyen rájöhet, hogy ki a tettes. Attól persze egy krimi nem lesz jó, ha nem lehet kitalálni, ki a gyilkos (simán lehet, hogy végigmegy a történet, és a semmiből kiderül, hogy volt egy titkos alak, aki az utolsó három oldalon jelent meg, és bizony ő az akire senki nem gondolt - mert nem volt ott addig).
Nade mitől lesz jó (szerintem) egy krimi? Megpróbálom most a Galbraith könyveken szemléltetni.

A nyomozó

Elég egyértelmű, hogy egy izgalmas főszereplőn áll, vagy bukik egy regény sikere. Egy krimire azonban ez szerintem hatványozottan vonatkozik, mert ennek a karakternek tényleg a fejébe kell költöznünk, ha követni akarjuk az eseményeket. Az, hogy mennyire érdekel minket a megoldás, hihetetlenül függ attól, hogy mennyire érdekel minket maga az ember aki megoldja. Egy extrém példa erre a Columbo filmsorozat, amelyben aztán pláne nem húzóerő az, hogy meg akarjuk tudni, ki a gyilkos - hisz már tudjuk. Columbo gondolatmenete, aranyos beszélgetései, a ballonkabátja, a felesége, meg gyakorlatilag mindene a 70-es évektől 2000-ig rengeteg embert szögezett a képernyő elé.
Cormoran Strike egy hasonlóan izgalmas figura, akit élmény megismerni. Megvan benne minden, ami a jellegzetes nyomozófigurába (talpraesett, okos, leleményes, nem retten meg a bűnözőktől, stb.) kell, de annyi minden más érdekesség van vele kapcsolatban, hogy már csak azért is követni akarjuk, hogy róla, mint emberről, többet megtudjunk. Strike a jellegzetes nyers, kicsit ijesztő zsenifigura, aki annak ellenére, hogy néha szinte taszítóan viselkedik, valamiért mégis nagyon vonzza az ember figyelmét. Már az első regény végére is megtudjuk, hogy nem az a mogorva alak, akinek elsőre hittük, ahogy pedig halad előre a sorozat, ez egyre igazabbá válik.

A nyomozó és az olvasó segédje

A krimik nagy többségében természetesen a nyomozó nem egyedül dolgozik, van aki segítse. erre a segítségre persze a nyomozónak nem feltétlenül van szüksége, minél több krimit olvasok, annál inkább gondolom azt, hogy a segítő legtöbb esetben inkább magának az olvasónak kell. Kicsit, mintha a segítő maga az olvasó lenne, sok esetben azért van ott, hogy a nyomozónak legyen kinek elmondania, mi is folyik épp, mit gondol az ügy addigi állásáról. (Sherlock Holmes és Watson doktor párosa például jellegzetes példa, de akár Poirot és Hasting kapitány párosa is szóba jöhet)
Általában nem sokat tesz hozzá az ügy megoldásához, mégse kérdőjelezi meg senki a létjogosultságát. Nem is kell, mert nagy szükség van rá ahhoz, hogy az olvasó követni tudja az eseményeket.
Galbraith regényében Robin ezen a sablonon egy kicsit túllép. Tényleg aktív résztvevője az eseményeknek, fontos szerepe van, még akkor is, ha helyenként inkább jobban összekuszálja a szálakat, minthogy kibogozná őket. Értő, érző, okos karakter, ráadásul egy nagyon talpraesett női karakter, aminek én külön örültem.
Ami pedig nagyon fontos: Robin fejlődik! Regényről regényre vagányabb, érdekesebb, többet tesz hozzá. Én végtelenül kíváncsi vagyok, merre fog tovább haladni a következő regényekben. És itt a következő fontos pont...

Mindegyik regény mutat valami újat

Igen, talán ez az egyik legfőbb ok, ami miatt megőrülök a Strike sorozatért. Mindegyik regénnyel kicsit többet tudunk meg a szereplőkről, kicsit fokozódik a feszültség a nyomozás közben, minden regénnyel romlik a viszony Strike és a rendőrség között, mindegyik regényben máshogy áll Strike vállalkozása.
A klasszikus krimisorozatokból ez általában hiányzik. Poirot és Miss Marple minden regény elején ugyanott van (kivéve talán Poirot utolsó esetét, ami nekem talán pont emiatt is az egyik kedvencem), Sherlock és Watson folyton a Baker streeten bandáznak, és még sorolhatnám. Persze nem is feltétlen hiányzik a változatosság, mert ezek a felállások annyira jól működnek, hogy igazából elég, ha csak a bűnügy változik. Hozzátenném, sokan talán emiatt tartják eléggé unalmasnak ezeket a sorozatokat, de nagy többségben azért nem ez szokott lenni - nem véletlenül lettek ők az ikonikus nyomozók.
Cormoran Strike esetén ez egész máshogy van, mindegyik könyvben más élethelyzetben látjuk, mindig kiderül róla valami új, mindig más helyzetben találjuk épp a regény elején, és a regény során is változik, hogy mi van vele. A háborús múlt és az elhintett alvilági kapcsolatok pedig már mind csak pikáns fűszer a levesben.
Nem csak ő alakul, Robin is változik, fejlődik. Míg eleinte azt gondolnánk róla, hogy csak egy jellegtelen szőke maca, aki iratokat tologat, idővel rájövünk, hogy mennyire vagány csaj valójában. Ami pedig nagyon fontos, hogy mindeközben megmarad ugyanolyan nőiesnek, mint az elején, nem válik maga is egy férfiszerű alakká (ebbe a hibába rengeteg krimi beleesik).
Kicsit olyan, mintha ez egy regényen átívelő nyomozás lenne, mely során egyre többet tudunk meg róluk.

Robert Galbraith egyébként egy álnév, amely mögött J.K.Rowling rejtőzik.

Izgalmas gyilkosságok, izgalmas bűnözők

A lista végére tettem ugyan, de nehogy azt higgyétek, hogy ennyire sokadlagos dolognak tartom magát a gyilkosságot, amely voltaképp mindig elindítja a regényt. Egyáltalán nem így van, egy dögunalmas bűnügyért nem fog senki sikoltva tapsikolni, hogy végre oldja meg egy nyomozó.
Egy jó krimis bűnügybe mindig kell valami érdekes csavar, amivel az átlagember és a rendőrség nem tud mit kezdeni - ilyenkor van szükség a kiváló nyomozó alakjára.
A Strike-regények itt sem okoznak csalódást, a bűnügyek izgalmasak, helyenként kifejezetten megrázóak és kegyetlenek (ráadásul eddig úgy vettem észre, hogy regényről regényre durvábbak), amelyeknek sikoltunk a megoldásáért.
Ezen kívül fontos az is, hogy nem megfejthetetlenek. A szemfüles olvasó végig tudja követni az egészet úgy, hogy a nyomok alapján kitalálhatja, ki a tettes. Olvastam már olyan krimit, ami erre nem volt képes, és a semmiből jött egy random megoldás a végén, nem is véletlenül nem hagyott bennem mély nyomokat. Az igazi krimirajongónak persze az a jó, ha mindvégig az a kicsit viszkető érzése van olvasás közben, hogy ott van az orra előtt a megoldás, valahogy mégse jön rá - és akkor jön a nyomozó, aki beilleszti a kirakós utolsó darabját.
Galbraith ezt is jól csinálja, szuperül játszik az időzítéssel, hogy mikor rántja le a leplet a megoldásról.

A sorozat persze nem hibátlan. Helyenként túlságosan el van nyújtva valami jelentéktelen cselekmény, szinte kényelmetlenül sokszor van szó a műlábról (itt van egy nagy kérdőjel, mert szerintem például ez remekül illusztrálja, milyen lehet egy művégtaggal élni - az ember nem akar vele foglalkozni, mégis állandóan szembesül a ténnyel, hogy ott van...), Matthew messze túl idegesítő és messze túl keveset tudunk róla ahhoz, hogy ne szurkoljunk minden erőnkkel azon, hogy Robin végre kidobja a fenébe. Ráadásul Robin maga helyenként kifejezetten idegesítő tud lenni, hajlamos arra, hogy hisztizzen és sértődöttségből katasztrofálisan rossz döntéseket hozzon.

Ezek a negatívumok mind az ember ízlésétől függnek persze, nekem például egyáltalán nem érződött túl soknak a történet, nem volt túl hosszú egyik regény sem. Az utóbbi időben amúgy is eléggé az lett a divat, hogy minimum 300-400 oldalas legyen egy regény, a 200 oldalas regény szinte már csak füzetnek számít - így voltaképp a divat is ezt diktálja.  

Összességében én csak annyit tudok hozzátenni, ha még nem lett volna egyértelmű, hogy odavagyok ezért a sorozatért. Remegve várom, hogy kijöjjön egy újabb rész, és remélem, hogy egyszer Strike is egy olyan híres nyomozóvá válik, mint Hercule Poirot vagy Sherlock Holmes. A képességei szerintem megvannak hozzá, már csak a sok lelkes olvasó kell. Egy klasszikus krimi, modern köntösben.
Remélem tehát, hogy meghoztam a kedveteket egy kis olvasáshoz, még semmiről nem maradtatok le, itthon jelenleg a harmadik kötet megjelenésére vár a Galbraith-rajongók tábora (én mondjuk nem vártam a magyar megjelenésre, nekiestem az eredetinek, amint kapható volt).
Én azoknak is javasolnám, akik amúgy nem olvasnak igazán krimit. Annyi érdekes mellékszál van (különösen a második és harmadik kötetben), hogy simán találni benne rengeteg mást is, ha épp a bűnügy nem köt le. Én azonban elég biztos vagyok benne, hogy le fog kötni.

Gyalogtúra Angliában - Harold Fry valószínűtlen utazása

Rachel Joyce első regénye, amelybe nagyon sok dolgot emelt bele a saját életéből, egy nyugdíjas úrról szól, aki egy nap elindul egy 900 km-es túrára, mert szentül hisz benne, megmentheti egy régen látott kollégáját. Szívszorító történet az elfojtott emlékekről, hogy mennyi mindent él meg egy ember egy élet alatt. Egy történet, amihez internet kell, és nem azért, amiért gondolnátok. Egyszerűen csak érdemes rákeresni mindegyik helyre, ahol Harold megfordul, mert Anglia gyönyörű részein bandukol át. Ha másért nem is, egy angliai körutazás megtervezéséhez remek anyag a könyv, de szerencsére másért is érdemes elolvasni.

Gyönyörűen felépített történet

Ami igazán megragadó volt ebben a regényben, hogy azzal párhuzamosan tudunk meg egyre többet Harold Fry életéről, ahogy ő maga is egyre több mindennel szembesül a saját múltjával. Lassan fedi fel a slussz poénjait a regény (még ha tapasztaltabb krimiolvasók könnyedén ki is találhatják mi a csavar), Harold zarándokútjának vége, a regény tetőpontja, egyenesen szívbemarkoló.
Jellegzetes utazótörténet, megvannak benne a szokott karakterek, akik segítik, vagy hátráltatják a zarándok útját, és megvannak a szokott kétségek, azok a pontok, ahol majdnem visszafordul, vagy vonatra száll, hogy pár óra alatt odaérjen egy hetekig tartó út helyett. Persze végül eléri a célját, rengeteg emberi történetet hall, mindenkinek ad magából egy kicsit.
Ettől függetlenül, én sajnos nem tudtam levetkőzni magamról, annyira sokszor eszembe jutott Forrest Gump futása, hogy helyenként egyszerűen nem tudtam komolyan venni a történetet, azt vártam, hogy Harold is odafordul a követőihez, és azt mondja nekik, elfáradt, most inkább hazamegy.
És ez volt az egyik nagy problémám is a regénnyel: nem tudtam teljesen komolyan venni.

Szürreális

Általában az összes ilyen személyes utazással, önmegismeréses történettel ez a problémám. Annyira a személyt és a csodálatos felismeréseket, múltba révedést, csodákat helyezi előtérbe, hogy megfeledkezik arról, hogy mi a valóság. Nem azt mondom, hogy a szerző tökéletesen elrugaszkodott a valóságtól, mert hallottunk már vakokról és mezítlábas hippikről, akik teljesítették az El Camino-t. Mégis, a semmiből nem lesz ilyen út, valahogy igenis rá kell készülni.
Meg kell ugyan jeleznem, hogy én általában nem tudom magam beleélni az ilyen regényekbe, egyszerűen csak nagyon ritkán van olyan karakter, aki tud annyira érdekelni, hogy végig akarjam követni egy ilyen úton.

Egy fontos dolgot kell még megjegyeznem, az pedig a borító, meg úgy az egész regény kinézete. A kötet ugyanis egyszerűen gyönyörű. Mikor megrendeltem a bookdepository-n, nem is kicsit közrejátszott, hogy hihetetlenül megtetszett a kinézete. Egyszerű, de meseszép illusztrációkkal kezdődik minden fejezet, amelyek valahogy nagyban hozzáadnak a regény hangulatához.

Összességében én nem voltam olyan nagyon elájulva ettől a könyvtől, de nem is tartom rossznak. Ajánlani mindenképp annak ajánlanám, aki szereti a zarándokutakról szóló történeteket, mert annak ez egy főnyeremény. Családtörténetek rajongóinak is nagyon tetszhet a történet, mert nem semmi titkok derülnek ki Fry életéről.
Viszonylag gyorsan végigolvasható, egy nyugis hétvégére pont tökéletes.

Tanácstalanok klubja, azaz Nick Hornby - Egy fiúról

Le kell szögeznem, én soha nem láttam a filmet. Vagyis, egy jelenetet láttam, amiben a kisfiú a cipője nélkül kopogtat Hugh Grant ajtaján. Valami oknál fogva évek óta halogatom, hogy majd egyszer elolvasom ezt a regényt. Most pedig végre eljött az ideje, mert nemrégiben, mikor épp egy könyvesboltban jártam, a kezembe akadt, érdekes mód először a borítója miatt, csak aztán jöttem rá, hogy ez az a kötet, amit évek óta halogatok. Most pedig íme, nagyjából két délután alatt végigolvastam, spoiler alert, imádtam.

Ez a regény szeret téged

Az Egy fiúról egy hihetetlenül szerethető történet. Valamilyen oknál fogva mindegyik karakter az ember szívéhez nő, olyan gyermekien kedvesek és szerencsétlenek. Mintha levinné a történetet 12 évesbe, gyermeki egyszerűséggel pendít meg olyan iszonyatos témákat, mint a bullying, a depresszió, az öngyilkosság, egy család szétszakadása, a magány. Rengeteg dolgot ad, amelyről muszáj beszélni, a regény pedig partner ebben, lekuporodik melléd, hogy kisírhasd magad a vállán.
Viccet félretéve, ami engem a legjobban megragadott, az tényleg az volt, ahogyan egy magányos, különc gyerek szemüvegén át láthattuk ezt a borzalmas világot, amelyben az egyetlen kapaszkodó egy borzasztóan felelőtlen felnőtt férfi, aki soha életében semmit sem tett le az asztalra. Szinte biztosra veszem, hogy mindenki megtalál benne egy olyan tragédiát, amelyet maga is átélt már, és amelyet itt kicsit újra feldolgozhat.
Én is így voltam vele, több olyan történetszál is volt, amellyel Marcus-szal vagy Willel osztozni tudtam. Kicsit olyan volt, mint egyfajta terápia, regénybe bújtatva. Amikor pedig a legrosszabbul éreztem magam, a történet vett egy olyan vicces/kedves fordulatot, amellyel kicsit én is jobban fel tudtam mindent dolgozni magam körül.
És pont ez a lényege is, mert szinte minden fejezetével bebizonyítja neked, hogy bármilyen borzalmas is az élet, nem vagy egyedül.

Mindenkiben ott a gyerek

A regény egyik legnagyobb erőssége a sok színes és érdekes karakter. Annyira árnyaltak és izgalmasak, még úgyis, hogy mindegyikük szomorú és magányos. Ezek azok a figurák, akiket képes lennék meghívni a nappalimba, hogy beszélgessünk egy kicsit, még úgy is, hogy a szó legrosszab értelmében britek egytől egyig. Mármint savanyú a humoruk és igazán nem mondanak ki semmit nyíltan, inkább elbújtatják a mondandójukat valami modorosság, vagy szúrós megjegyzés mögé.
Mégis, amire az egész regény kilyukad az az, hogy mindenkiben ott van az az ártatlan gyerek, aki nem tudja mit kezdjen a rémisztő világgal maga körül. Marcusnál ez persze egyértelmű, hiszen ő maga is gyerek, a Willben elrejtett gyerek azonban sokszor sikoltozik, hogy végre előtörhessen. Will olyan tudatlan és annyira nem tud mit kezdeni a felnőtt érzelmekkel és értékekkel, hogy az ember elgondolkodik, hogyan tudott eddig életben maradni.
Aztán ahogy a történet halad előre, az összesodródott karakterek valahogy elkezdik megtalálni az egész káosz értelmét, elkezdik segíteni egymást, az olvasó pedig olyan feeling good érzéssel teszi le a kötetet, amely akár egy hétig is üzemanyagként szolgálhat a szürke hétköznapokra.

Nem is nagyon szeretnék többet írni a regényről, mert voltaképpen kimerítettem, ami szerintem igazán érdekessé és izgalmassá teszi. A legfontosabb eleme, hogy tényleg jó érzést kelt az emberben, és talán egy kis támaszt is nyújt, hogy nem vagyunk annyira szerencsétlenek ebben a nagy világban, mint azt gondolnánk.
Annyi azonban biztos, hogy inkább egyetemtől felfelé ajánlanám, mert szerintem ennyi tapasztalat minimum kell ahhoz, hogy igazán átérezzük a szereplők tanácstalanságát.

U.I.: Azt az egyet mindenképp szeretném megjegyezni, hogy ideje lenne egy újrafordításnak. Leginkább a magyarra lefordított népszerű angol dalcímek zavartak, engem nagyon kizökkentettek. A 90-es években ez még simán jó volt, mert itthon annyira nem voltak ismertek ezek a szófordulatok, mára azonban szerintem könnyedén beleférne például a Both Sides Now "A másik oldal" helyett. Ettől függetlenül nagy taps M. Nagy Miklósnak, ezeken az apró kis (számomra) zavaró dolgokon kívül nekem nagyon tetszett a magyar szöveg.

Könyv vs. sorozat: Outlander

Most, hogy a könyvön és a sorozaton is végigrágtam magam, arra gondoltam, hogy írok egy kis összehasonlítást róluk, mert nagyon is van miről beszélni! Félretéve, hogy a könyv, vagy a sorozat jobb-e (mivel ez úgyis parttalan vita), nézzük, melyik mit nyújt a befogadóban, miben más az élmény, amit az Outlander regény, vagy könyv ad. Egy pár spoiler valószínűleg lesz, szóval csak óvatosan!

Több, mint adaptáció

Annyit biztosan elmondhatunk, hogy a sorozat készítői remek munkát végeztek. Gyanítom, hogy az írónő és a rendező remekül megtalálták a közös hangot, nagyon sok mindent ad a sorozat, amit a könyv nem, ugyanakkor nem teljes a kép anélkül, hogy valaki elolvasná a regényt is a sorozat mellé. Én ilyennek tartok egy jó adaptációt: beleillik a regény világába, nem forgatja ki teljesen valami egész mássá, hasonló élményt ad, mint a történet olvasása.
Jelen esetben azonban a sorozatnak van még egy óriási előnye: kiküszöböli a regény hibáinak eléggé nagy százalékát, amellyel szerintem rengeteg új embert vonzott be a regény világába... köztük engem is. Emlékeztek, hogy azt írtam, hogy a könyvet félretettem egy jó időre, majd akkor vettem csak elő, mikor megnéztem pár epizódot a sorozatból? Na így vonz be embereket a sorozat.
Azok a komoly ritmizálási problémák, amelyekről a regény kritikájában panaszkodtam, a sorozatból eltűntek. Gyanítom, nem én voltam az egyedüli, aki a haját tépte azon, hogy néha 200 oldalon keresztül semmi nem történt. Az adaptáció ezt remekül kiküszöbölte.

Kozmetikázások

Hatalmas előnye a sorozatnak, hogy rengeteget mozgatja a szereplőket, nem hagyja benne őket a semmittevésben, mint a könyv. Remek példa erre Lallybroch, ahol azt hittem megőrülök az unalomtól, mire történik valami, vagy Jamie gyógyulása a regény végén, ami nagyjából 150 oldalon át húzódott. A sorozat hála a jó égnek Lallybroch-ot 1 epizód alatt, Jamie gyógyulását egy negyed epizód alatt letudta, ettől sokkal élvezhetőbb és kevésbé vontatott lett az egész történet.
Ezekhez a kozmetikázásokhoz természetesen az kellett, hogy néhány szereplő nem kapott akkora hangsúlyt, mitn a regényben, de ezt egyáltalán nem bántam, aki lényeges volt, az úgyis megjelent, aki pedig nem volt lényeges, az úgyis elég volt a regényben. A kevesebb mellékszereplős szállal pedig azt érték el, hogy Jamie és Claire - és a két Randall - sokkal érdekesebb lett. Különösen tetszett az évad felénél az a betoldás, amely arról szólt, ahogy Frank keresi a feleségét. Sokkal inkább megérthető, átérezhető lett így Claire hazajutási vágya - a regényben mindössze pár tíz oldalnyit láttunk Frankből és egy nem igazán boldog házasságból, amiért nem szurkoltunk annyira, hogy Claire visszakapja.

A szereplők arcot kapnak

Egy adaptációnál rengeteget számít a színészi munka, helyenként azon áll, vagy bukik a siker, hogy milyen teljesítményt nyújtanak a színészek. Mennyire tudják megtölteni élettel azokat a szereplőket, akiket a nézőközönségük nagy része már az olvasás során megszeretett? Ha nem sikerül úgy, nem érik el az elvárásokat, az egy adaptáció teljes bukásához is vezethetnek.
Szerencsére az Outlander színészi gárdája nem okozott csalódást, szinte tökéletes a casting.Caitrona Blafe és Sam Heughan remek párost alkotnak, mindketten hozzátesznek Claire és Jamie kapcsolatához, nekem például ők adták meg igazán azt a lökést, amiért kíváncsi lettem a regény végére. Az ő arcukkal, játékukkal egyszerűen könnyebben tudtam a regényt is megélni, nekem ők gyakorlatilag eggyé váltak a szereplőkkel. Tobias Menziestől a hideg is kirázott Jack Randallként, Frankként pedig hihetetlenül megsajnáltam, kaméleonként tudott váltani a két karakter között, ami külön óriási teljesítmény.
A MacKenzie klán teljes népe is végtelenül jól eltalált, vérbeli skót társaság, hihetetlenül szerethetőek lettek minden bonyodalom ellenére.
Végül pedig akit mindenképpen ki szeretnék emelni, mert a kedvenc szereplőmmé vált az egész sorozatban: Lotte Verbeek tökéletes Geillis volt. Számomra talán az egyik legérdekesebb szereplő volt az egész történetben, akiről méltatlanul keveset tudtunk meg, Verbeek pedig olyan élettel töltötte meg, hogy én szinte visongva tapsoltam valahányszor képernyő elé került. Árnyalttá, izgalmassá tette Geillist, aki azóta foglalkoztat, mióta kiderültek róla a titkai - legalábbis egy részük.

Látjuk, mi történik

És itt most nem arra gondolok, hogy egy képernyőn nézzük az Outlandert. A sorozat tényleg megmutatja azokat a dolgokat, amelyekről a könyvben maximum hallunk, mert valaki elmeséli.
Itt egy spoiler jön:
Én például végtelenül fel voltam háborodva a regényen, mikor 20 oldalon keresztül figyeltem, ahogy Claire lenyom egy farkast, de Jack Randall haláláról mindössze egy fél mondatban emlékeztek meg ("Ja, őt eltiporták az ökrök"). Eleve, mi az, hogy a regény legnagyobb gonoszát nem valami csetepatéban nyomják le a hőseink, hanem csak úgy véletlenül kiíródik a történetből?
Igenis, ha már 600 oldalon át utáltam a figurát, szeretném tudni, hogy mi zajlik vele, hogy intézik el, hogy ne okozzon több gondot.
És itt jön a sorozat erőssége:
Egy csomó olyan akciót tesz bele a történetbe, amit a könyv nem mutatott meg, vagy rosszkor mutatta meg. Élvezhetőbbé, izgalmasabbá, érdekesebbé teszi a kalandot. Voltaképpen eltünteti azt a rossz ritmizálást, amit én nagyon nehezményeztem a regényben.

Összesítés

Mindenképpen ajánlom a sorozatot, mert szuper adaptációja a regénynek, én jobban élveztem látni Claire és Jamie történetét, mint olvasni. Epedve várom a második évadot (a napokban startol!), már csak azt kéne eldöntenem, hogy a regényt elolvassam-e előtte. Az eddigi kritikák, amelyeket olvastam róla, nem voltak túl kecsegtetőek, lehet maradok csak a sorozatnál.

Outlander, avagy Az idegen

Többszöri (második) nekifutásra sikerült végigolvasnom Diana Gabaldon regényét, nem teljesen tudtam rájönni miért. Első olvasásra eszetlenül untam a történetet, nem érdekeltek a szereplők, valamiért mindig olyan megfoghatatlannak tűnt. Gondoltam nem nagy kár érte, ebook olvasón volt meg, így csak rámentem a törlés gombra és el is felejtettem.
A sorozatra kellett rátalálnom, hogy újra elkezdjen érdekelni az Outlander. Ekkor már fogtam magam és megrendeltem a kötetet, hátha a megfogható könyv nagyobb vonzerőt jelent a Kindle változatnál. Abban is reménykedtem, hogy azzal, hogy a szereplők "arcot kaptak" amiatt, hogy belenéztem a sorozatba, kicsit jobban megmarad az érdeklődésem. Így is lett, viszonylag gyorsan végigrágtam magam Claire és Jamie 850 oldalas történetén.

Miért volt olyan nehéz olvasni?

Ez a kérdés, amely azóta foglalkoztat, hogy újra nekiestem a regénynek. Csavaros kaland, izgalmas, érdekes, megérthető és szerethető karakterek. Mindenkinek története, háttere van, amelyre kíváncsi az ember. A szexjelenetek is pikánsak, izgalmasak, remek fűszer a történetre. Valami mégse klappolt, és nagyon sokat kellett gondolkodnom rajta, hogy mi volt az.
Claire egy végtelenül talpraesett, izgalmas nő, akit megéri követni. Vág az esze, valahogy mindig mindent megúszik - nincs mindig feltétlenül szüksége egy nagy darab skót megmentőre, ami nekem egy nagyon szimpatikus tulajdonsága volt. Külön szimpatikus, hogy nem az a sablon női szereplő a romantikus regényekből, akinek lehetőleg minél kevesebb tulajdonsága van, hogy minden női olvasó oda tudja képzelni magát helyére. Piros pont a szerzőnőnek!
Ha pedig már nagy darab skót, Jamie is olyan karakterre sikeredett, akit teljesen meg lehet érteni. Jó a humora, pontosan úgy viselkedik, gondolkodik, ahogy az elvárható azok után, amiket átélt.
Egy ideig azt gondoltam, hogy azért nem működik nekem a regény, mert a szereplők közti dinamika nem jó. Ám ez a szál is egész jól van felépítve, érezhetően az elejétől sem közömbösek egymásnak, megvan a vonzalom, még ha jól elrejtve is. Mikor pedig összekerülnek, egyszer csak rájönnek, hogy nem kell tovább burkolni a dolgot, és minden szuper és boldog.
Aztán ez a gondolat vezetett rá, hogy mi is volt a gondom.

Ritmizálási problémák

Bizony, emiatt számít állati nehéz olvasmánynak az Outlander. 850 oldal hosszú, és ebből körülbelül 400 oldalon nem sok minden történik. Valahogy úgy tudnám leírni a dolgot, hogy a szereplőink először menetelnek valahova állati hosszan, majd hirtelen jön egy kaland, banditák, vöröskabátosok, stb, aztán menetelnek tovább hosszan, majd vannak valahol 40 oldalon keresztül és semmit nem csinálnak.
Nehéz keresztülvágni magát az olvasónak azon a 40 oldalon, ahol semmi nem történik, mert szinte teljes érdektelenségbe fullad az egész. Annyira nem olvasmányos a megfogalmazás, annyira nem izgalmasak az apró epizódok amelyek például a várban történnek Claire ottléte alatt, hogy igazán lekösse azt az olvasót is, aki nincs teljesen belehabarodva a történetbe.
Én valahogy úgy határoznám meg, hogy simán ki lehetett volna vágni körülbelül 200 oldalt, és sokkal izgalmasabb, érdekesebb történetet kaptunk volna.

Külön ki kell még emelnem a mellékszereplőket, akik hatalmas létszámuk ellenére is tulajdonképpen mindannyian hoztak egy-egy remek karaktert. Mindenkiről kiderült legalább valamennyi háttértörténet, mindenkinek érzései, tulajdonságai voltak. Itt érzem fontosnak kiemelni, hogy még Jamie lovának is kiterjedt háttértörténete, szinte személyisége van. Ez azt hiszem remekül illusztrálja, amiről beszélek.
Voltak mellékszereplők, akiket annyira megszerettem, hogy szinte sajnálom, hogy valószínűleg nem fogom őket többet látni, ahogy halad előre a történet. Bár, ki tudja, hátha visszatérnek a képbe a második kötetben, ha sikerült beszereznem, mindenképpen megírom.

Összességében, annak ellenére is, hogy néha nehéz megmaradni a történetben, mindenképpen érdemes elolvasni a regényt, mert Claire és Jamie egy étnyleg érdekes, izgalmas szerelmespár. A történet igazán unalmas részein továbblendülve remek élményt tud adni az Outlander.
Ha pedig nagyon unalmas lenne a könyv, mindenképp érdemes adni egy esélyt a sorozatnak, mert... Erről majd egy későbbi posztban lesz szó. :)