Vélemény a színdarabról: Harry Potter and the Cursed Child

Az a hihetetlen szerencse ért, hogy a hétvégén megnézhettem a Harry Potter and the Cursed Child színpadi változatát Londonban. Ugyan jól le vagyok maradva egy pár olvasmánnyal, amelyekről már rég írnom kellett volna, de ez akkora dolog, hogy ezt már most meg kellett írnom. Nagyon érdekes élmény volt látni a darabot, meg úgy egyáltalán részt venni egy ilyen eseményen. Rengeteg néző talárban, roxfortos színekben érkezett, volt, aki szolidabban fejezte ki a rajongását egy sima HP-s pólóval, volt akin pedig látszott, hogy csak a gyerekek miatt jött.
A darab egy valódi színházi maraton, minkét rész egyenként három óra hosszú, közben egy szünettel. Elvileg lehet venni úgy is jegyet, hogy az ember egyik nap megnézi az egyik részt, a másik nap a másikat, nekem nem így volt. Én szombat délután 2-től 5-ig néztem az első részt, majd 7-től 10-ig a másodikat, így kaptam egy egész nap Harry Pottert. a két óra szünet soknak tűnhet, de egyáltalán nem az, jól esett kimozdulni kicsit, ráadásul a Palace Theatre, ahol a darab játszódott, London egy nagyon pezsgő környékén van - volt mit csinálni.

A történet

Már a szövegkönyv olvasásakor is azt gondoltam, hogy ezt a darabot senki sem a történetért nézi, szerintem igazam is lett. Magán a sztorin semmit nem dobott a színpadi produkció, ugyanolyan fanfiction-szerű maradt, sajnos a rossz értelemben. Ezt a régebbi Cursed Child bejegyzésemben már megosztottam, nem szeretném magamat ismételni, ezért csak címszavakban leírom újra:
A szereplők közül szinte senki nem viselkedik úgy, mint ahogy azt a könyvek alapján elvárnánk. Rengeteg a logikai gikszer, különösen az időnyerős játék miatt. Számtalan olyan dolog kerül említésre, amely milliószor jobban felkelti az ember érdeklődését, mint a színpadon folyó események (értem ez alatt az elejtett megjegyzéseket azokra a könyvsorozat-beli szereplőkre, akik a darabban nem jelennek meg, de egy kis információmorzsát adnak róla, mi lett velük).
A csavarok gagyisága miatt nagyon sokszor szerintem a párbeszédek is eléggé félrecsúsznak, sőt, néhol még unalmasak is. A darab maga nagyon pörgős, de ahogy közeledünk a vége felé, egyre több lelkizős beszélgetésnek lehetünk tanúi, amelyek nagyon megtörik a ritmust. Ezek a párbeszédek már a szövegkönyvben is eléggé furcsák voltak, a színpadon azonban egész máshogy mutatnak. A szövegből elsőre nem tűnik ugyan fel, de rengeteg olyan kis utalás, megjegyzés van, ami vicces (próbál lenni). Ez azt eredményezi, hogy a legnagyobb jelentőségű párbeszédek kellős közepén egyszer csak kuncog a közönség, mert az egyik fél elsütött valami poént. Nekem ez nagyon furcsa volt, és szerintem nem lett volna szükséges.
Ezek a problémák itt is megvannak, de a teljesen háttérbe szorulnak, mert senki nem erre figyel igazán. Megjelenik az a probléma, amely sajnos rengeteg filmadaptációnál is felmerül: valószínűleg nem fektettek annyi energiát az igényes történetbe, hiszen a rajongók ígyis-úgyis megnézik, voltaképp mindegy mit raknak eléjük. Nagyon káros hozzáállás, mert ha valami, a Harry Potter világa rengeteg lehetőséget hordoz magában, amelyekből remek történeteket lehet kihozni. Reméljük a hamarosan érkező legendás lényes film igényesebb lesz ennél.

A karakterek

Mivel nem vagyok igazán szakavatott színházi kritikában, ezért nem akarok messzemenő következtetéseket levonni a színészi munkából, szerintem mindenki jó teljesítményt nyújtott. A szereplők karakteridegen viselkedésével ők úgyse tudtak volna mit csinálni.
Kiemelni mindenképp James Le Lacheurt szeretném, aki Scorpiust alakította. Én úgy vettem észre, hogy messze kiemelkedett a többiek közül, sok helyen egyszerűen elvitte a hátán az előadást. Persze a sztori főszereplője is nagyon sokban inkább Scorpius, mint Albus, aminek én kifejezetten örülök. Rengetegszer látszott, hogy a darab egyszerűen túl sok szereplőt akar a közönség elé dobni. Az est végére gyakorlatilag elfelejtettük, hogy Harrynek és Ginnynek voltaképp három gyereke van, nem csak egy - a két testvér a darab elején jelenik meg érintőlegesen, majd csak említés szintjén, végül sehogy. Ron és Hermione két gyerekéből az egyik meg se jelenik a színpadon, a másik szintén eltűnik egy idő után.
Ronnal a színpadi produkcióban is csúnyán elbántak, már a szövegkönyvben is látszott, hogy leredukálták annyira, hogy néha megjelenik és elsüt egy több-kevésbé jó viccet, a darabban ez hatványozottan észrevehető. Nekem nagyon zavaró is volt, mert a darab így tulajdonképpen olyan, mintha azon röhögne megállás nélkül, hogy Ron teljesen feleslegesen van ott (és volt ott a regényekben).
Rengeteg vitát kavart a darab megjelenésekor, hogy Hermione fekete. A történet menetét egyáltalán nem zavarja a dolog, az első pillanattól felismerhető, bár szerintem Hermione karaktere sem épp olyan, amilyet a regények alapján várnánk. Összességében eléggé látszik, hogy megpróbáltak beleszuszakolni a darabba egy-két színes bőrű színészt, hogy ne kiáltsák ki rasszistának a rendezőket.Az pedig elég egyértelmű volt, hogy melyik szereplőt lehet feketévé alakítani (értelemszerűen nem a Malfoy családot).
Harry voltaképpen oké volt, szerintem ő is végtelenül sablonosan lett ábrázolva (mindenkit szeret, mindenkinek jót akar és nagyon hiányolja a szüleit). Egy problémám volt vele: rengeteget sírt és nagyon ripacs módon. Jamie Parker ezeket az érzelmes jeleneteket messze túljátszotta, így inkább volt a helyzet kellemetlen, mint megható. Különösen érvényes ez arra a beszélgetésre, amely Harry és Dumbledore arcképe között játszódik le - itt egy ponton én azt kívántam, csak legyen már vége.

A látvány

Na ez volt az, ami miatt a Harry Potter and the Cursed Child mégis megéri az ember idejét, ami miatt mégse tudom elítélni a darabot. Bármennyire is gagyinak éreztem a történetet, nem tudtam elfogadni némelyik csavart, nem ismertem rá némelyik szereplőre, a színpadi produkciót hihetetlenül élveztem.
A színpadi koreográfia egyszerűen elképesztő, olyan ritmussal pörög az egész darab, hogy a néző csak ül és próbálja összekaparni az állát valamelyik ülés alól.
Én meg vagyok győződve róla, hogy komplett bűvészcsapattal dolgozott a stáb, mert hihetetlen trükköket látunk a színpadon, amiket látva egy felnőtt is egy kisgyerek lelkesedésével úúú-zik és áááá-zik. Látjuk a színpadon, ahogy valaki bejut a mágiaügyi minisztériumba egy telefonfülkén át, végignézzük ahogyan kifejti a hatását a százfűlé főzet, borzongunk a dementorok láttán. Rengeteg olyan elem van, amelyre egyáltalán nem számítunk, ezek azok, amelyek a kiadott szövegkönyvben egyáltalán nem jelennek meg, így az is meglepődik rengeteg dolgon, aki már olvasta a scriptet mielőtt beült a közönség soraiba.
Elsősorban szerintem minden nézőnek az volt a legnagyobb élmény, hogy a szemük előtt kelt életre a varázsvilág, azon a 6 órán keresztül, amíg a darab tartott, a varázslat tényleg a szemünk előtt zajlott, mi is a részese lettünk, hamár a roxforti levelet nem kaptuk meg. Rengetegszer a trükkök "kiugranak" a színpadról, a nézőt így szó szerint körülveszi a varázslat.
A díszletek végtelen egyszerűek - mégis nagyszerűek. A helyszínek nagy részét a színpad oszlopaival, lépcsőkkel és bőröndökkel (!) alakítják ki, végtelenül kreatívan. A hangsúly úgyse a settingen, hanem a varázslaton van!
Tudom, hogy itt eléggé homályosan fogalmazok, nem emlegetek igazán konkrét trükköket, de ez azért van, mert nem szeretnék semmilyen poént lelőni. Eléggé biztos vagyok benne, hogy a darab meg fog jelenni más országokban is, talán Magyarországon is, és akkor szomorú lenne, ha el lennének rontva a meglepetések. Plusz a színházban is rengeteg helyen ki volt írva, hogy kérik a közönséget, hogy tartsák meg a darab titkait, én pedig ezt nem szeretném megszegni.

Összegzés

Én maximálisan elégedett vagyok azzal, amit kaptam a HP darabtól. Minden hibája ellenére hatalmas élmény kicsit tényleg, a való életben belecsöppenni a Potter univerzumba, kapni egy kicsit a varázslatból.
Utólag én azt gondolom, hogy nagy hiba volt kiadni a szövegkönyvet, mert nagyon sok embernek okozott felesleges csalódást, sokkal inkább kellett volna azt támogatni, hogy a darab széles körben elérhető legyen.
egy kérdés azonban megmaradt bennem: több órányi kutatás és gondolkodás után sem tudtam igazán rájönni, hogy kis is az elátkozott gyermek. Egyszerűen nincs egyértelmű válasz, arra pedig még kevésbé, hogy ki is az a kölök, aki a könyvborítón és a színház bejárata felett is egy fészekben ül. Mindenféle ötletre kíváncsi lennék!
Ha bárkinek lehetősége nyílna megnézni a darabot, semmiképp ne hagyja ki!

Végezetül néhány saját kép a színpadról (mobilosak, így nem a legjobb minőség). Ezek a képek még a darab előtt és a szünetekben készültek, mivel mindig láthatóan hagyták a színpadot, lehetett képeket csinálni róla.

Nem lehetett kihagyni egy fotót a jeggyel és a színpaddal. :)

A színpad még a darab kezdete előtt.
A sok-sok bőrönd elárulja, hogy a King's Crosson kezdünk. 

"For Voldemort and Valor"

Ken Follett: Veszélyes gazdagság

Valamilyen oknál fogva a nyaram majdnem minden olvasmánya az 1800-as évek Angliájában játszódott, ezért különösen mókás volt, hogy most került a kezembe ez a regény. Úgy vettem észre, hogy Follett regényei nekem mindig amolyan "go-to" szórakozás, ha nagyon nem tudom eldönteni, melyik legyen a következő regény, amelyet elolvasok, akkor mindig egy Follett regénynél lyukadok ki. Nem nagyon bonyolult egyik sem, eddig mindegyik általam olvasott történetet rá lehetett húzni egy sémára, de a séma remekül működik, sose tudok csalódni benne.

Rendhagyó krimi

A Veszélyes gazdagság (amelyet ha én fordítottam volna, biztos, hogy Veszedelmes vagyon lett volna, csak a móka kedvéért - van benne épp elég románc és intrika, hajaztattam volna a Veszedelmes viszonyokra a címmel) egy meleg délutánon kezdődik, mikor egy csapat iskolás fiú kiszökik az iskolából, hogy hűsöljenek egyet a közeli tóban. Egyikük azonban meghal, és pontosan nem is derül ki hogyan. Az eset mindenki életét megváltoztatja, és évtizedek múlva is a hatása alatt vannak.
A regény tehát egy rejtélyes bűnüggyel indul, a szereplők azonban évek múltán se biztosak benne, hogy mi is történt, rendszeresen újra meg újra feltűnik. Nem egy tipikus krimi tehát, az eset fel-feltűnik, befolyásolja az egész történet menetét, mégis végig a háttérben marad, úgy mozgatórugó, hogy közben igazán nem az.
Ez a kis érdekesség szerintem sokat dob a történeten, megfűszerezi azt a sablont, ami minden Ken Follett regényt ugyanolyanná tesz.

A sablon

Ha már olyan sokat emlegettem, kicsit ki is fejtem Ken Follett sablonját. Ha igazán lebutítjuk, voltaképp minden története teljesen ugyanerre jön ki, ezért egy bizonyos számú regénye után nagyon kiszámíthatóvá válik - sajnos. Én elég sokat olvastam már tőle, így én általában már a felénél konkrétan meg tudom mondani, hogy kivel mi történik - és még így is élvezem a regények olvasását.

Adott egy velejéig romlott, gonosz ember, aki mindent elkövet, hogy érvényesítse az akaratát, elérje a célját. Nem becsüli az emberi életet, csak addig fontos neki bárki, amíg haszna van belőle. Remek manipulátor, legalább egy ember beleszeret a történet során. Aki az útjába áll, azt meggyilkolja, és persze jól megússza a dolgot, egész a regény végéig, amikor mindenre fény derül és csúnya halált hal.
Van egy minden ízében jó ember, aki kiemelkedően jó a szakmájában, de nem ismerik el eléggé. Menthetetlenül szerelmes a különleges nőbe. Rengetegszer a padlóra kerül és mindig talpra áll, de a méltó jutalmát csak a történet végén nyeri el, csak akkor áll mellé a szerencse, mikor a gonosz embert elkerüli.
Van a különleges nő, aki meghazudtolja a korát, küzd a jogaiért, az önállóságáért. Mindent meg tud oldani magától, majd létrehoz valamit, amivel befolyásolja a korát. A minden ízében jó emberrel a történet egy pontján végre sikerül összekovácsolódnia.

Ez a három karakter mozgatja Follett minden történetét, mindegyiküket követi a több szálon futó cselekmény. Mellettük persze vannak még mellékszereplők, de ők sajnos végtelenül lebutítottan egysíkúak, a funkciójuknak tökéletesen megfelelnek, de sose lépnek túl a saját kis skatulyájukon.

Összegzés

Ken Follett szerintem mindig jó szórakozás, amit az előbbiekben leírtam, nem teszi élvezhetetlenné, csak kiszámíthatóvá. Mindettől függetlenül a Veszélyes vagyon egy nagyon izgalmas olvasmány, fordulatos, helyenként még elgondolkodtató is. Kétségtelenül nem az író legerősebb regénye, de ettől függetlenül szerintem egy olvasást simán megér.

Fanfiction színpadon - Harry Potter and the Cursed Child

Ahogy azt valószínűleg már sokan hallottátok, megjelent a Harry Potter sorozat legújab tagja, a Cursed Child. Ez egy színdarab, amely nemrég debütált Londonban, a premier utáni napon, Harry és Rowling születésnapján pedig a szövegkönyv is megjelent. Én egy nappal ezután Salemben jártam, a boszorkányok városában, így pont jól jött ki a kötet megvásárlása. Ráadásul egy HP boltban sikerült megvennem, ahol egy cikesz-muffint is kaptam hozzá ajándékba, kész haszon. (A Bogar Bárd meséiről is lesz majd poszt.)

Szövegkönyv vs. Regény

Maga a szöveg nem Rowling műve, ő mindössze közreműködött a létrejöttében, ötletgazda volt, ellenőrizte a munkát. Ez eléggé látszik is, nekem személy szerint borzasztóan hiányzott Rowling magával ragadó stílusa, többek között emiatt is tartom nagyra az eredeti HP sorozatot.
Ahogy észrevettem, a műfajbeli különbség eléggé erős ugrásnak bizonyult, a rajongók elég nagy része nem vette túl jó néven a változást. Több híroldalon is láttam, hogy olvasók sokasága nem elégedett, mert szerintük így nem lehet annyira átélni a Harry Potter világát. (Ez a cikk pl. a rajongók azon csoportjáról szól, amely felháborodott, hogy a szövegkönyv tényleg csak egy szövegkönyv.) Ebben van is amúgy valamennyi igazság, én is úgy éreztem, hogy Rowling prózája nélkül nem az igazi.
A dráma-olvasás sose tartozott a kedvenc tevékenységeim közé, elsősorban azért, mert nem erre találták ki, és ez látványosan előjön. Nézni kell és nem olvasni. Azért is tűnik olyan száraznak és unalmasnak helyenként a történet, mert az a hatalmas rész, amelyet a színészek, a díszlet, a hangok adnak hozzá a hangulathoz, nincs ott a papíron. Nincs meg az a varázslat (haha), amely annyira megfogott egy generációt.
Az elátkozott gyermek igazi problémája azonban szerintem nem itt van. Azzal, hogy nem Rowling tollából érkezik a történet,minden részlet elkerülhetetlenül átalakult, és nem feltétlenül az előnyére.

Forrás: Independent

Karakteridegenség

A történet ott kezdődik, ahol a 7. rész végén abbahagytuk: 19 évvel a roxforti háború után Harry és fia Albus a 9 és 3/4-edik vágányon búcsúzkodnak, a fiú pedig aggódva kérdezi meg az édesapjától, hogy mi lesz, ha a Mardekárba kerül. Harry megnyugtatja, hogy nincs azzal semmi baj, hiszen az egyik férfi, aki után a nevét kapta, szintén Mardekáros volt. (Persze lehet sejteni, mi lesz itt az első bonyodalom, a legtöbbeknek már a 7. részben is nyilvánvaló volt.)
Hatalmas ugrás volt ez már a hetedik rész végén is, én például már anno is abban a táborban voltak, akik szerint teljesen felesleges volt, millió meg egy sokkal jobb módja lett volna befejezni Harryék történetét. Majdnem két évtized eltelt mióta utoljára láttuk a három jóbarátot, akkor minden lépésüket követtük, most hirtelen azt se tudjuk, kik ezek az emberek, csak kaptunk belőlük egy gyors ízelítőt.
A dráma elég nagy problémája pedig pont az, hogy valamiért szinte minden eddig ismert szereplő máshogy viselkedik, mint azt várnánk tőle, vagy épphogy annyira kiszámítható, hogy az már fáj.
Persze itt is bejön az, hogy nagyon száraz olvasva az anyag, a színészek rengeteget tehetnek (és állítólag tesznek is) bele, mégis úgy tűnik, mintha minden szereplőnek egyetlen tulajdonságát emelték volna át a regényből a drámába. Hermione okos, Harry mindenkit szeret, Malfoy a hülyeségig büszke, McGalagony szigorú. A legcsúnyábban azonban Ronnal bántak el, aki mindössze annyit szerepet kapott, hogy néha becsoszogjon a színpadra, elnyomjon valami rossz poént, majd nevetve elismerje, hogy rossz volt. Kétségtelen, hogy Ron a regényben sem rendelkezett olyan sok kiemelkedő tulajdonsággal (épp ezért volt olyan tragikus karakter), de ez azért nagyon túlzás.

Kegyetlen csavar - hiányos jövőkép

Szeretném, ha spoilermentes maradna a poszt, így nem fogom kifejteni melyik csavarra gondolok (valószínűleg aki olvasta, ki fogja találni), de van egy csavar a történetben, amelyet valószínűleg soha nem fogok megbocsátani Rowlingnak, mert nem hiszem el, hogy megengedte, hogy bekerüljön a történetbe. Nem olvastam túl sok fanfictiont, de pontosan egy olyan húzás van benne, amely szerintem a legolcsóbbakba kerülhet csak bele. Tökéletesen karakteridegennek tartom, ami miatt voltaképp maguk a horcruxok is teljesen feleslegessé váltak volna...
Emellett a darab annyira a múltra koncentrál, annyira görcsösen kapaszkodik a regényekbe (különösen a Tűz serlegébe), hogy csak egészen minimális infót kapunk, hogy mi is van a jelenben, mi történt, mióta a regények abbamaradtak.
Rengeteg dolog van elhintve és mind borzasztó érdekes, még jobban is érdekelnek, mint maga a történet. Rengeteg olyan dolog volt elhintve, amely hatalmas kérdőjeleket hagyott maga után, valószínűleg egy borzasztó tragikus történetet takart, vagy egyszerűen csak izgalmas lett volna többet tudni róla. És itt jön össze nekem az egész: kicsit úgy tűnik nekem, mintha nagyon könnyen meg akarták volna úszni az egész balhét. A bevétel garantált volt, a hisztérikus embertömeg szintén, így mintha egyszerűen nem fektettek volna elég energiát abba, hogy egy olyan történetet alkossanak, amely tényleg beleillik Harry Potter történetébe. Sokan állítják is, hogy a darab tulajdonképp nem is számít a kánon részének - én pedig ezzel sajnos egyetértek. Nagy kár, mert szuper lehetett volna.

Összegzés

Fájó szívvel ugyan, de csak azt tudom mondani, hogy nem marad le sokról, aki nem olvassa el a Harry Potter és az elátkozott gyermeket. Nagyon fáj kimondani, de igazán semmi olyasmi nincs benne, ami igazán megmaradt bennem a csalódáson kívül.
Többfelől hallani, hogy Rowling eredetileg nem is akarta kiadni a szövegkönyvet, annyi volt a célja, hogy miként annak idején a regényekkel egy generációt vett rá az olvasásra, most a színházba járásra akarta ösztökélni a népet. A kiadók azonban voltak annyira szemfülesek, hogy erőltessék a kiadást, hatalmas bevételt remélve - ami meg is volt.
Hozzá kell tenni tehát, hogy a darab maga nagyon jó kritikákat kapott, és állítólag érdemes megnézni, mert hihetetlen színpadi trükköket vonultatnak fel, hogy a varázslatot megjelenítsék, ráadásul állítólag a színészek is remek munkát végeznek a sablonos karaktereken, teljesen szerethetővé téve őket.
Én valószínűleg azért adnék a darabnak egy próbát, a szövegkönyv pedig azért elég jól mutat a polcon a többi Harry Potter mellett - mégis tőlük kicsit odébb, csak a rend kedvéért.

Egy komoly YA - Philip Pullman: Rubin és füst

A bíbor szirom és a fehér után nem bírtam elszakadni a viktoriánus Londontól, így előszedtem egy régesrég, még kamaszként olvasott regényt, Philip Pullmantől. Őt a legtöbben valószínűleg az Arany iránytű miatt ismerik, mégis érdemes egy pillantást vetni a Sally Lockhart quartettre, annak is az első kötetére.

YA vagy sem?

Bár Sally Lockhart egy fiatal lány, és magát a regényt is elsősorban fiataloknak hirdetik, szerintem mindenképp a felnőttebb korosztálynak szól igazán. Ebben az ifjúsági regényben nincs varázslat, csak nagyon sok ópium, szegénység és reménytelenség, valamint veszély. Sally nem a tipikus példakép, mégis talpraesett, feltalálja magát, megoldja a saját gondjait és nem utolsó sorban feminista is.
Szokatlan szetting egy ifjúsági regényhez, nekem azonban, aki alapvetően nem kedveli a műfajt, üdítő újdonság volt.
Jellegzetesen az a történelmi regény, amely nem fél mélyebben belemenni a részletekbe, nem riad meg attól, ha a helyszín koszos, ha az emberek betegek, ha nem szép, amit az olvasó elé tár. Bennem például annak ellenére, hogy kamaszként nem hagyott mély nyomokat a regény, egy jelenet, amely egy ópiumárus házában játszódik, egészen máig megmaradt az emlékeimben (másra nem is igazán emlékeztem, mikor belekezdtem újra).

A BBC sorozatot is késziitett a regényekből

Akciódús thriller - realisztikusan

A regényben folyamatosantörténik valami, rengeteg a suspense, az olvasó szinte csak kapkodja a fejét a fordulatok után. Történik mindez úgy, hogy a történetben lévő akció sosem értelmetlen, mindig látszik, hogy a hőseink nem azért küzdenek (néha vérremenően), mert epp úgy tartja a kedvük, vagy mert az vagány, hanem mert nincs más megoldás.
Szintén nagyon szimpatikus, hogy egy harc után vanank sérüléseik, helyenként komolyak, amelyeket kezelni kell. Nagyon sok YA regénynél én ezt szoktam hiányolni. A főhösökön ejtett sebek vagy nem komolyak, vagy annak ellenére is lazán tovább ugrálnak és harcolnak, hogy mondjuk eltört három bordájuk.
Itt valódi, hús vér embereket látunk, akiknek fáj is valami néha, sőt van, hogy félnek is.

Philip Pullman

Összesítés

Megint nem tudtam igazán részletekbe menni, hiszen mégis krimiről van szó, egy kisebb spoiler is teljesen el tudná rontani. Így aztán csak annyit tudok mondani, hogy mindenképp ajánlom a regényt azoknak, akik valami olyan fiataloknak íródott regényt szeretnének olvasni, ami kicsit más, mint a többi.

10+1 "BDSM" klisé: Tara Sue Me - Az alávetett

A BDSM könyvek egy újabb csemegéjével érkezem, amely valamilyen oknál fogva idén jelent meg Magyarországon, pedig a Szürke ötven árnyalata egyik forrása volt annak idején. Az ilyen műfajú regények egyik legerősebbjének gondolom, kezdem azt is gondolni, hogy igazából ez indította el igazán a műfajt, ebből jöttek azok a klisék, amelyektől már mindannyian kezdünk megőrülni. Ezeken a kliséken keresztül viszont szerintem nagyon jól meg lehet mutatni, miben is erősebb ez a regény, mint a többi társa.

1. Gazdag pasi, nem olyan nagyon gazdag lány
A lány vagyona variálható, mindenesetre mindenképp kevesebb pénze van, mint a pasinak. Sokan rótták fel annak idején a Szürkének is, hogy egész másképp alakult volna a történet, ha Christian csak egy sima csóka, aki nincs kitömve pénzzel. A helyzet itt is adott, férfikarakterünket szétveti a lóvé, így nem nézik mezei erőszaktevőnek.

2. Az elválaszthatatlan legjobb barát
Lehetőleg együtt lakik a hősnőnkkel, vagy legalábbis közel hozzá, hogy minden létező szotuációban eljátszhassa a felnőttet, vagy erkölcsi támaszt nyújthasson. Ő maga nem űzi a hősnő szexuális vágyait, így néha szülői fejcsóválással kezelheti a a hősnő párkapcsolati fordulatait.

3. Az elválaszthatatlan legjobb barát + a pasi rokona
Az elválaszthatatlan legjobb barát természetesen összejön a hősnő pasijának rokonával, így minden fontosabb eseménynél ott lehet, segítheti a hősnőnket.

4. Első találkozás a pasi irodájában
Biztosítandó, hogy a férfi főszereplő egyből autoritatív szerepben jelenjen meg, a hősnőnk először a pasi irodájában találkozik vele. Ideális esetben van egy recepciós hölgy is aki bevezeti az irodába.

5. A pasinak önmagáról elnevezett cége van
Ez a pont azt hiszem sok magyarázatot nem igényel. (West Industries, Grey Enterprises, Crossfire, stb.)

6. A pasi minden barátja egyből látja, hogy a hősnővel egymásnak lettek teremtve
Ideális esetben ezt a pasi egyik barátja vagy rokona közli is a hősnővel, hogy ezen rágódhasson egy darabig. A pasi természetesen kivirágzik, amint a hősnővel van, sose viselkedett így előtte. A hősnő a pasinak nem tipikus esete, mivel barna a haja, a pasit pedig azelőtt mindig szőkékkel látták. De ez a kapcsolat most tényleg más, mint az eddigiek.

7. A pasi érzelmileg labilis egy gyerekkori trauma miatt
Lehetőleg egy örökbefogadott árva is emellett. Amúgy nem lenne ilen furcsa szexuális ízlése, próbál is megváltozni, különösen a hősnő megjelenése miatt. Mindig bajosan mutatja ki az érzelmeit, a hősnő szerelmével eleinte nem tud mit kezdeni.

8. Legalább egy mondvacsinált probléma miatt van egy nagy konfliktusa a szerelmespárnak
Mindenképp olyan probléma kell, amelyet igazából egy óra beszélgetéssel meg lehet oldani, de a férfi problémái miatt ez nem megoldható. Maga a probléma is legtöbb esetben a férfi érzelmi labilitásában gyökeredzik. A pár legalább egy héten át gyötrődik, mire tudnak magukkal kezdeni.

9. A pasi mindennél kicsit félrebillenti a fejét, amelyet legalább egy kicsit érdekesnek talál
Valamilyen oknál fogva ez a mozdulat nagyon népszerű domináns férfiszereplőknél.

10. Szerződésben rögzítik a feltételeket
Vagy legalábbis megjelenik egy szerződés a regény folyamán. Lehetőleg tartalmazza, hogy a hősnőnek rendszeresen ennie kell és edzéstervet is kap, amelyet szigorúan be kell tartani. Az alávetettben pluszban az is meg van adva, hogy a hősnőnek minden nap legalább 8 órát kell aludnia.

+1 A regény minimum trilógia, hogy a sztorit jó sokáig el lehessen húzni
Tara Sue Me esetében a trilógia inkább két kötetnek számít, mivel a 2. rész TELJESEN ugyanaz, mint az első, csak a pasi szemszögéből. Szó szerint, mivel még csak minimális plusz információt sem ad hozzá az eredeti történethez. A harmadik részt még nem olvastam, majd talán egyszer.

Összesítés

A felsorolt klisék ellenére Az alávetett kiemelkedik az összes többi hasonló műfajú regény közül. Valószínűleg ez azért is van, mert ez volt az egyik első történet, amely népszerű is lett, a Szürke könyvek és a Crossfire könyvek is ebből a regényből építkeztek. Nagyságrendekkel jobb minőségű, mint keőobbi társai.
A két főszereplőnk szinte már tényleg árnyalt és érdekes, különösen a pasinál jó látni, hogy a csodálatos test és a szexgépezet ellenére nyomokban emberi lényt is tartalmaz. Bár a mellékszereplők felszínesek és sablonosak, egyáltalán nem idegesítőek, annyira útban sincsenek a történetnek, helyenként még előre is viszik a történetet, így még létjogosultságuk is van.
A történet semmi meglepő elemet nem tartalmaz, ennek ellenére mégis olvasmányos, az olvasó figyelmét is leköti.
A szexjeleneteken látszik, hogy az írónő legalább egy hét kutatómumkát belefektetett a dologba, szinte már tényleg lehet BDSM-nek nevezni azt, amit a szereplőink csinálnak, bár itt is a legtöbb esetben eléggé finom jeleneteket látunk. Kicsit több érdekesség mehetett volna. Ennek ellenére mindegyik izgi, nem repetitívek. Persze itt is megvan, hogy a hősnő már attól mindig elszáll, ha a pasi ránéz, de ezen túllépve még életszerű is.
Külön kiemelném, hogy a megfogalmazáson látszik, hogy az írónő talán még fogalmazni is tud. Nem akartam minden mondatot átírni, ami alapból jó pont.
Ha csak egyetlenegy ilyen műfajú regényt akartok elolvasni, én ezt javaslom.

Még egy utolsó dolog, a hősnőnk tudatalattija természetesen ebben a regényben is megszemélyesül.
Ja igen, a két szereplő nevét már elfelejtettem.

Michel Faber: A bíbor szirom és a fehér

Egy külföldi youtuber ajánlása alapjan rendeltem meg a regenyt, mert rengeteg olyasmivel kecsegtetett, ami alapvetően érdekelni szokott egy történetben. Az 1800-as évek Angliája, a szegények és gazdagok mindennapi élete, a régi London, egyszóval egy életközeli történelmi regény. A prostitúció pikáns témája már tényleg csak fűszerezi a dolgot. Hatalmas kötetről van szó, 900 apróbetűs oldalon keresztül követhetünk több szereplőt is. Én végtelenül élveztem, rengeteg dolog megfogott benne, párat most el is sorolok.

Bűnös leskelődés

A regény az első oldalaitól kezdve egészen magával ragadja az olvasót, ennek oka pedig nem más, mint a narrációs technika. A mindentudó elbeszélő ugyanis nem csak mesél, hanem ki is szól az olvasónak, gyakorlatilag végigvezeti az eseményeken. Az egész történet is egy az olvasónak szóló figyelmeztetéssel indul: Watch your step, jeep your wits about you; you will need them. (Vigyázz, hová lépsz, tartsd magadnál minden leleményed; szükséged lesz rájuk.)

Folyamatosan irányítja az olvasó figyelmét, mint egy idegenvezető. Maga a narrátor is szereplővé válik a regényben, a legfontosabb kapocs a szereplők és az olvasó közt. Ő pedig ezt ki is használja, folyamatosan játszik azzal, hogy néhol háttérbe vonul, eltűnik, hogy a szereplők is tudjanak érvényesülni, néha pedig váratlanul megjelenik, hogy átrángassa az olvasót valahova máshova.

Annyira intenzíven ránt így be a történet, hogy az olvasó egy ponton már szinte kényelmetlenül érzi magát, mintha leskelődne. Különösen erős ez az érzés akkor, amikor a szókimondóbb, nyersebb részekhez érünk, de erről még úgyis lesz szó.

Én most olvastam először ilyesmit, és teljesen magával ragadott, a könyv talán  legnagyobb erősségének gondolom, amiért már önmagában is érdemes belekezdeni.

Oxford Street, London, 1875

Londoni látkép

Aki szereti a történelmi regényeket tudja, hogy mennyire fontos az, hogy tájékozódni tudjunk térben és időben, felismerjük, hogy épp merre járunk, szinte halljuk a lovaskocsik zörgését és magunk előtt lássuk a korabeli ruhák minden kis csipkéjét. 

Faber regényében ez is megvan, a legapróbb részletig mindent láthatunk, akár azt is, hogy milyen fogamzásgátlási módszereket használtak a korabeli prostituáltak. 

Tényleg minden gyönyörű és elborzasztó részét megmutatja a viktoriánus Londonnak, köztük például olyasmiket is, amiket akkoriban se mondtak igazán ki. A Guardian például azt írta a regényről, hogy Dickens ilyet írt volna, ha megtehette volna. 

Itt pedig el is értünk ahhoz, ami külön érdekesség: a szexualitás. Mivel a történet főszereplője egy Sugár nevű prostituált, evidens, hogy elég sok a meztelenkedés és a felnőtt tartalom. A test, az érzékek a regény egyik fókusza, és nem épp úgy közelíti meg a dolgot, ahogy azt feltétlenül várnánk. Végtelenül nyers, egyáltalán nem az élvezeteket mutatja meg, sokkal inkább azt, amikor valami nem jó. Emiatt is van az olvasóban egy bizsergő érzés, hogy valamiért egyszerűen semmi nem stimmel.

Betegség

Minél előrébb haladunk a történetben, egyre inkább érezzük azt, hogy egyszerűen senki nem viselkedik úgy, mint kéne. Valahogy minden szereplőben idővel csak azt látjuk, ami nem jó, ami sötét és reménytelen hangulatot kelt.

Ennek ellenére a karakterek a végletekig részletesek, kidolgozottak, érdekesek. Nekem egy ponton olyan hangulatom lett a regény olvasásától, mint amit akkor éreztem, mikor a Requiem egy álomért láttam. Aggdtam értük, segíteni akartam nekik, de esélyem se volt, így csak a teljes reménytelenséget éreztem.

Mindeközben pedig a regény sötét volta ellenére is izgalmas maradt, ķözben pedig nem rugaszkodott el a földtől, valóságos maradt.

Összegzés

Rengeteget tudnék még írni a regényről, de csak annyit mondanék: talán az elmúlt öt évem egyik legjobb olvasmánya volt, az egyik kedvencemmé vált. 

Ha már esetleg valaki olvasta, azt is hozzátenném, hogy érdemes megfigyelni, milyen hasonlóságok vannak a Jane Eyre és eközött a regény között.

Kifejezetten csak felnőtteknek ajánlanám, közülük is csak azoknak, akik bírják az erősebb témákat.

A regényből egyébként sorozat is készült, talán arra is érdemes egy pillantást vetni.

Tinidráma - John Green: Alaszka nyomában

Nemrégiben kocsival mentem egy hosszabb útra, és arra gondoltam, megpróbálkozom egy hangoskönyvvel. Az élményről egy másik posztban írok majd, addig is lássuk magát a regényt. Eddig mindig tartózkodtam John Green regényeitől, valahogy túl nagy felhajtás volt a Csillagainkban a hiba körül. Gondoltam egy másik regénnyel indítok, és szerintem nem döntöttem rosszul.

Első minden

A történet egy teljesen semmilyen főszereplővel indul, aki rávette a szüleit, hogy bentlakásos iskolába költözzön, mivel ettől azt reméli, hogy végre beindul az élete. Eddig nem voltak barátai, nem volt szerelmes, nem bulizott, híres emberek utolsó szavait gyűjti, és az anyja szervez neki búcsúbulit, amire szinte senki nem megy el. A srác tehát egy jelentéktelen senki.

Természetesen amint megérkezik az új iskolába, minden megváltozik, hirtelen csüggnek rajta a haverok, dohanyozni kezd, és természetesen megjelenik Alaska, a különc nagymenő lány is.

Az iskola meghozza a várt változásokat, majd bekövetkezik egy tragédia, amely felforgatja a baráti társaság életét.

Szerethető karakterek

Bár Alaska számomra egy teljesen jelentéktelen kislánynak tűnt, aki a flegmaságával menőzik, arra jöttem rá, hogy tinédzserként nyáladzó csodálattal viseltettem az Alaska-félékért. Biztos van valami oka, talán az, hogy fiatalként elképesztő azt látni, ha valaki minden szabályt fel tud rúgni.
A fiúkról leginkább egy csomóban lehet beszélni, szerintem teljesen jól szimbolizálnak minden karaktert, amely feltűnhet egy iskola keretein belül. Édesek, ahogy mindannyian próbálnak a lehető legvagányabbak lenni, kellemes nosztalgiát kelthetnek mindenkiben, aki már túl van a kamaszkoron.

Érdekes stílus

Amint azt valószínűleg sokan tudjátok, John Green a youtube-on is tevékenykedik videóbloggerként, és azon kevés youtube-írók egyike, aki előbb volt író, mint vlogger. Ez látszik is, minőségben messzemenően jobb a könyve, mint bármelyik más vloggernek, erről a tèmáról is egyszer majd talán írok egy szösszenetet.
Ami nekem kicsit furcsa volt, hogy eszméletlenül rá lehet ismerni a beszédstílusára a regényben, ami engem kicsit meglepett. Valahogy mindig is úgy gondoltam, hogy íróként kicsit más hangnemet vesz fel az ember, belebújik valaki más bőrébe bújik.
Miles azonban előttem egész végig egy tinédzser méretű John Greenként jelent meg, ami szerintem nem túl jó. Igenis, legalább valamiben legyen már más a regénye, mint ő maga.

Értékelés

Kamaszként olvasni szerintem hatalmas élmény lehet a regényt, mindenki találhat olyan szereplőt, akiben magára ismer, akivel azonosulni tud.
Én, aki kiléptem már a kamaszkorból, nagyon sokszor találtam unalmasnak a történetet, azok a dolgok, amik a szereplők számára egész monumentálisak voltak, nekem már lejárt lemez volt.
Felnőtteknek teht nem ajánlom annyira meleg szívvel, fiataloknak azonban remek élményt nyújthat.